„Isten hozzád, büszke város, Roppant kőhalom! Isten hozzád, falaid közt Már nem nyughatom.
Mely után oly hőn sovárgék, Láttam fényedet, Lepke szárnyon elvigadtam Örömeidet.
Kerted annyi bájvirága, Tündér szépeid, Már nem vonnak, s rövid napod, Rövid éjeid.
Nincs szememnek mulatása Változásidon, Nincs szivemnek gerjedelme Csillogásidon.
Távol, halmon és vizen túl Róna közepén Áll egy kis lak, Emma háza: Oda vágyok én.
Ott busong az elhagyott lány, S oly hű kebele; A hűség arany betűkkel Írva van bele.
Szép is, jó is, és szeret is S rám epedve vár, E kemény, e hittelen szív Megtagadta bár.”
Így tünődik Dálnok Endre S útat messze vált, Elhagy fényt és társaságot S zengő palotát.
Egyedűl megy, és alatta Gyors alföldi mén Vág csikorgó hosszu pályát A tél mezején.
Víg falúknál, víg lakóknál Mégyen úta el; Nem mulathat, tova száguld Gerjedelmivel.
Ifjak híják, szép leányzó Várja s hő kebel; Nem mulathat, tova száguld Szép reményivel.
Mintha hátrahagyni vágyna Önnön lételét, A világot és a földet S minden örömét:
Oly szilajon, oly elszántan, Oly bőszűlve fut Hóvilágnál, holdvilágnál, Míg egy síkra jut.
És a síkon pusztaság van, Hó és pusztaság, Csendes hajlék közepette, Benne mécsvilág.
De sem tőle; sem hozzája Nem vezérel nyom: El van hagyva, eltemetve Mint a fájdalom.
Sóhajt Endre, és az éjfél Tompán visszazeng, Félelemtől és reménytől Aggó szíve reng.
Ott van, hallgat, és nem hall szót, Néz, és senki sincs; S nyílik - máskor annyi kéjre! - A megért kilincs.
Benn merengő nyúgalomban Egy leányka űl, Könyökére hajlott fejjel, Búsan, egyedűl.
Vállain elomladozva Szög hajfodrai, Haloványan elpirúlva Gyenge arcai.
S nyugvó tenger van szemében, Mely egekre néz, Melyet dúlni már nem látszik Semmi földi vész,
Melyben a múlt és jövendő Álmát tűkrözi S azt öröm, bú harmatgyöngye Már nem öntözi.
S mintha épen most vonná fel Álma fátyolát, Föltekint, s az ifju benne Látja Emmáját.
S szól: „Ah Emma! csak magad vagy?” S a lány nem felel. „Emma, Emma, hát nem ösmersz? „ S a lány nem felel.
„Emma, Emma! messze útról Érted jöttem el, Elhagyám a nagy világot S érted hagytam el;
Emma, Emma! megbocsátasz, Angyal, úgy-e meg? A megtérőt Emma szíve Nem tagadja meg?”
S mint szoká, ölébe voná Endre kedvesét, Csókjai közt lángajakkal Tenné esküjét;
De szemében a leánynak Tiltó tűz ragyog, Mondhatatlan, mely velőkön S lelken átlobog;
Mely reményt és bátorságot S vágyakat megöl S a halált és sírba néző Bút támasztja föl.
„Ah ha el vagy szánva s nálad Nem lehet hazám, Szólj csak egy szót, és ne nézz ily Lélekölve rám!
Ez nem engem, egy világot Tenne semmivé: Ah ne vess ily rémszemet rám, Ez nem Emmié.”
„Dálnok” - így szól, a leányka Lassan, rémesen Fölkel, nagy bú súlyaival A szép termeten.
S mint rózsával temetett sír, Nyílnak ajkai, Vaskebelt is megrendítők Rezgő hangjai:
„Késő! késő! Dálnok úrfi, Elmulók korát; Nem hű az, ki várni hagyja Hű menyasszonyát.
Várva láttam a tavasznak Nyíló kellemét, Várva a nyárt és az ősznek Hulló levelét.
Most lakásom hideg és szűk, Szűk és szomorú, Benne éj van, és fölötte Téli koszorú.
Van-e kedved ily tanyához? Vagy bár lásd magad.” S egy koporsót tár ki karja Szemfödél alatt.
És azonban sűlyed a ház, Mély sírrá leszen; Minden szellem éj felén túl Alszik csendesen.
A kis háznak sűlyedtével Elhúny a világ, S éj van messze a nagy síkon, S hó és pusztaság.
De középen féltemetve Áll egy kis kereszt, Rózsaszínű lobogója Rajta lengedez.
Fejcsüggedten a sebes mén Kötve tombol ott: Dálnok a sír kebelében Halva maradott.
Cookies on Poetry Cove