Hol népes ház-sorok Jegyzé az útakat, Most vad moraj között Fut gyilkos áradat.
Rémséges jaj kiált Ingó falak megől; Rémesb a hallgatás, Midőn a ház bedől;
S omlott házak felett, Élők - s halottakon Örvényesen kereng S zúdúl el hab habon.
„Ki ment meg engemet Kórt, aggot és szegényt? Mindenre ami szent, Oh ember, hozz segélyt!”
A fennmaradt kövön Így esd egy női hang, S bajhirdetőn visít, Mint vészben a harang.
S im sajka jő s rohan Az áradat taván; De aki rajta űl, Embertelen zsivány.
Nem emberélet az, Miért ő eveze: Tiltott vagyont keres Szentségtörő keze.
S szivetlenűl az agg Nő mellett elsuhan; Mert egy batkát nem ér Mind, ami rajta van.
És több hajó kereng Az ingó fal körűl; De a szegény anya Ott áll mentetlenűl.
Ez pénzét, az magát Jövének menteni; Van aki kedveseit Aggódva keresi;
S ki csak mulatni jár A köz veszély felett: Az óni rá nem ér Egy hitvány életet.
S mindig dühösb az ár, S a bágyadt nő előtt Száz örvény tátogat Alásodorni őt.
Még jő s megyen hajó; De ő már nem kiált: Tűr s várni láttatik A borzasztó halált.
„Ki él még itt?” riad Most egy hajós közel, Sajkája telve bár Menekvők terhivel.
S még jókor érkezik; A féltett kőfal áll, S kihalt remény után A nő hajóra száll.
A sajka partot ér, S a megmentett sereg A bátor férfinak Hálás bucsút rebeg.
Csak a szegény beteg Agg nő nem távozik, S elfúladt kebliből Sohajtás hallatik.
„Itt jó anyám, neked E kisded adomány, Pénz s egy falat kenyér; Többet várj ég után.
Nekem nagy útaim Vannak még szerteszét: Ezreknek élete Kiált hajót, segélyt.”
Szól s menne a hajós, De a hölgy, kit hozott, Tündér tekintetű Asszonnyá változott.
Arcán redők helyett Ifjú kellem virúl; Szépsége bájoló Leírhatatlanúl.
Szebb, mint a szerelem, Barátságnál hivebb, Mindennél, ami kéj, Látása kedvesebb.
S az elbámult hajós Hall édes hangokat, Minőket emberajk, Sem zenemű nem ad.
„Ha minden elhagyand, Igy szól az égi nő: Az ember és világ, Barát és szerető;
Ha hozzád mostohák Szerencse és ipar; S hű fáradásidért Rágalmak nyelve mar:
Emlékezzél reám Sorsodnak éjjelén: Önérzeted vagyok, Nevem Jótétemény.”
Rendűlt kebellel a Bátor hajós eláll Ez égi látomány Magas csodáinál.
Őt minden elhagyá, Az ember, a világ; Csaknem maga maradt, Mint téli fán az ág.
Sorvasztók napjai, S kietlen álmait Gyógyszer nem űzi el, Nem orvosolja hit.
De az nem tartja őt; Megy a szép vágy után, S még soknak élete Menik meg csolnakán.
S ha néha mardosóbb Fájdalma visszasír, S a földön ellene Nincs menedék, sem ír:
Lelkének a dicső Hölgy képe feltünik, S szűz arca bájain Fájdalma megtörik.
Cookies on Poetry Cove