ÁLOM

„Emma, Emma, beteg vagyok, Ég, fagy, borzad tetemem: Jer segíts, kösd bé fejemet: Fáj a fejem, fáj szivem.

Nem jősz? Jőj el, így elhagynod Átok volna hívedet; Még csak most kell, és nem többször. Vesd rám csillagszemedet.

Látnom kell még szemeidet, Látnom amiért veszek A mosolygó büszke arcot, Aztán, Emma, elmegyek.

Nézz e homlok fellegére Ezt is mind te terheled; Nézd ez égést, nézd e rázást, Ezt is mind te neveled.

Hajh! vagy a liget határán Mely kar ért meg tégedet? Gyenge fürtök hulltanak rád? Verték márvány kebledet.

De mit szólok? Más baj üldöz, Oh mért kellett lennem is: Vagy ha lettem, el nem vesznem, Mért kellett születnem is.

Vagy mondtam-e, hogy egy isten Megteremtsen engemet, S szívet adjon, szívet öljön Összedúlván éltemet.

Nem mondtam én, némán álltam A teremtés könyvében: Ő hozott ki, és elrontott Véghetetlen kedvében;

Hogy meglássam és szeressem A napot és szemedet, S amint láttam, elveszejtsem A napot és szemedet.

Sírsz? ne sírj. Hajtsd rám fejedet. Tán egyet még kérhetek, Az egy csókot, az utolsót, Aztán, Emma, elmegyek.”

És a lányka ráhajolván Édes csókot vett, s adott, Kért, mosolygott, és vigasztalt - De az ifjú - álmodott.

Ébredezvén elszalasztá Mind a csókot, mind a lányt; S még kesergé, és ohajtá A bús kedves látományt.

Nem jön a lány, távol űl az Dél virágos halmain, Dalt mond a futó szeleknek, S a szelek fuvalmain

Elmegy a dal. Hajh! de erre Barna felhők szállanak, És viharok, nem örömet, Fekete hírt hordanak.

Menjetek, ti barna felhők, Fekete hír gyászai, Hallgassatok el, viharok, Bús jövendő hangjai.

Nem hallgatnak, el nem mennek, Rossz a bús álom mive. Agg, tünődik, vész az ifju: Fáj a feje, fáj szive.