Amin rég vajudál, nagy kín közt végre kinyögted,
Szíved alatt hordott szófia gyermekedet;
Béna, vak, és koldús minden tagjára szegényke;
De te örülsz, neked ő szép, deli, mert a tiéd.
Zűr vala gondolatod, de leírtad s mely csoda! most már
Benne külön látunk: szárazat és vizeket.
Megfoganál, dagadott a bérc s már szinte nevettünk,
Cirmos egér, rajtad, s árva te! - benn rekedél.
Muzárion magtár, nyelvünk magtára, de benne
Búza, vadóc, konkoly, gyér sürü rosta alatt!
Értetlen kasznár! minek a gazt hordani tárba?
Tisztát gyüjts csak, amazt szórd ki, szemétre való.
Most ez elég, vedd jó néven, ha megostorozálak;
Elkoptam, de nyelem megmarad, óva örülj.
Élnél vagy halnál, jó volna; de közbe szorultál,
S most tested teng még: lelked örökre kihalt.