Mért, pogány tél, mért fogyasztod
Szép virágom kellemét,
Mért ereszted ép fejére
Az enyészet szellemét?
Szép sugáran nőtt, s arany szál
Fénylett ékes vállain,
S a szerelem mosolygása
Játszott édes ajkain.
A hajnallal ott piroslott
Rejtve déli hév elől,
A szelíd völgy hűs ölében
Rejtve vágyó szem elől.
Ott virágzott, zárva lévén
Dús, szemérmes kebele.
A hűség volt koronája,
Tiszta jóság gyökere.
Most elomlott - vagy csalódom?
Nem tél rontá kellemét,
Nem szakasztá szép fejére
Az enyészet szellemét.
Ah de nincs ő mégis itt már,
Eltünt, mint a fénysugár,
Gyorsan elveszett előlem,
Mint hegyekről a vizár.
Mert az ifju elszakasztá
Őt tavasznak reggelén,
És örömhajlékba messze
Vitte forró kebelén.
Eltünt ah, és koronája
Szép fejéről elmaradt:
Rám helyette kínos emlék
S holtig tartó bú szakadt.