„Hűségtelen, de szép valál, Te bűnös, édes lány; Idő előtt temetve vagy Magányos éjszakán.
De ifju tagjaidra föld Ne tárja holt ölét; Enyém vagy: sírod ajtaját E vas rombolja szét.
Enyém az ajk, oh ismerem Az édes ajkat én; Mint méh a rózsán, függtem én Csókján, lélekzetén.
Enyém a bájhatalmas arc Csábító fényivel, És a gyönyörnek halmai, Az ifju hő kebel.
Nyílj meg te föld, nyílj meg te sír, Adjátok vissza őt: Nyugalmat leljen szívemen, Karomban temetőt.”
Süvöltve száll át a vihar Tetőn és téreken; A messze látkörig sehol Egy lélek nincs jelen.
Magán, vész-szórta hajjal áll A feldúlt sír felett Az ifju, s barna hantokat A zúgó szélbe vet.
Haragban égő csillagok Néznek felhők alól, És a koporsó feltünik A sír homályiból.
De amint feltün s a fiú Hévvel reá omolt, Nyögést visszhangoz a szilaj Kéz-háborgatta bolt.
És mintha nem lett volna még Eléggé sírja mély, A gyász koporsó rezzenik S mélyebben földbe kél.
„Hah! - szól az őrült szerető - Bujósdit játszol-e? S utánad én a földtekét Keresztűl fúrjam-e?
Átfúrom azt, de látni kell Még egyszer arcodat; Egyszer teremt csak olyat ég, Oly csalfát s bájosat.”
Szól s rombol csüggedetlenűl; Tágúl a földi gát, És a koporsó több helyen Feltünteté magát.
De hányszor feltünt, annyiszor Nyögéssel visszahull, Midőn az ifjú, belsejét Feltárni, ráborúl.
Most ott ül a föld közepén Oly mélyen, oly magán: Lankadság tagjain, hideg Veríték homlokán.
Hol a csikorgó érc terem, S a tengerér fakad, Ott ő pihenni szálla meg A felvilág alatt.
Borúsan néz be a vak éj A mély sír ajtaján; Setét és csend uralkodik A borzasztó hazán.
S a csendben, mint ha szív dobog, Vagy vér vadúl kereng, Rémséges döngés hallatik: A földnek keble reng.
S ő, a világtól elszakadt, A sírral oly rokon, Föleszmél fáradalmiból A rémes hangokon.
S beszélni kezd gyász dolgokat, Szörnyűket hallani; Még szörnyebb, amit gondola, S nincs szó kimondani.
„Igen tehát! én öltem el, Én gyilkolám meg őt; Én adtam lakhelyűl neki A puszta temetőt.
Nyakamba fűzve karjai, Hév ajki ajkimon, Buzogva omlott vére ki Orgyilkos vasamon.
Szerettem őt s e szerelem, Mint fenn az égi bolt, Végetlen, tiszta és örök, Rá vesztegetve volt.
Mint égi boldogságomért Nyujtám ki kezemet, S ő lengeséggel bűnösen Eljátszta hitemet.
De mostan - s itt felkacagott - Örökre mentve már; Nem bont s köt többé frígyeket Az elhúnyt szemsugár;
Nem csábít senkit érzeni A halovány ajak, És a veszendő habtetem, S az omló szög hajak.
Hah! most fogom még látni őt Valódi boldogan: Mert hű az asszony és igaz, Midőn már halva van.”
Így szóla s hévvel üldözé A holtnak tetemét, Felszaggatá nyomán a föld Száz rétű kebelét.
A porhon általfúrva lőn, A föld más oldalán Előtünék a sírduló Sok fáradás után.
S egy új világot lel vala, Körűl új életet S dicsőbb eget, dicsőbb napot Az új világ felett.
Hol a patakhang zene lőn, A szellő enyhe dal, Összhangba olvadók a szív Legbelső vágyival;
Hol a setét lomb árnyai Feledség fátyola Mindenre, ami keserűt A lélek gondola.
S itt a koporsó megnyilék. S amint teremtve van, Föllenge a szelíd leány, Ifjúság bájiban.
Oly tiszta mint az ősi lég Az ég és föld között, Mely a nap szűz sugárival Először ütközött.
Ártatlan rózsák arcain S az első szerelem; Azok még illetetlenek, Ez hű és feddtelen.
S az ifju lelke bámuló Gyönyörbe rezge át, S mély és nehéz fohász után Így hallatá szavát:
„Hah! nem hiába fáradék; Ez méltó munka volt. Ilyennek láttam őt, midőn Először rám hajolt.
Tégy semmivé örökre, ég! Nem esdem üdvödért: Egy ily tekintet megfizet A kínos életért!”
Végezte s a kép eltünék És ő - fölébredett: Egy lázbetegnek álma volt Mind, amit szenvedett.
Mellette ifju hölgye ült Virrasztva csendesen, Oly mondhatatlan bájoló Szelíd gyötrelmiben.
Őrcsillagokként függtenek A kóron szemei, Mig gyengén izzadt homlokát Törlötték kezei.
Ő föltekinte s meglepé A túlvilági kép; Nem oly derűlt, nem oly vidám, De vonzóbb földi szép.
E látomány eláradott A kórnak láz erén, S régen nem ízlett kéjre vált Az enyhűlt érzemény.
„Oh hölgy, az isten gyönyörűl Teremte tégedet! S szerelmed üdvösséget is Ad a gyönyör felett.
Cookies on Poetry Cove