Sokat türél már, még csak ezt, kebel,
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.
Ennek leszesz, te keblem, sírlaka,
S emlékirás lesz rajtad ilynemű:
„Itt nyugszom én szivemben eltemetve,
Bújdosva két láb hordja síromat.
S még messze messze hordja el, hogy a
Vas végzetekkel megbékéljek, és
Ha földbe fekszem, fel ne vessen onnan
Az üldözetnek átka, mely megölt.”
Vagy sírjak és sohajtsak? Nem! nem! egy
Tenger lesírni nem tudhatja ezt,
Nem a nagy szélvész elsohajtani.
És még nekem tovább kell bolyganom,
Hogy megtanúlja rajtam a világ:
„Minden boldogság, csak születni nem.”
Hajh! majd ha eljövend a sors szelén
Sok gond, ezernyi sárkány indulat
Viszhangot ád a zárt kebel reá
S azt zengi tompán egy hang: „Nem szabad,
Szivet kerestek? Itt csak szikla van;”
S ha tán utóbb jő a szelíd öröm,
Örömek, szerelmek, még azoknak is
Azt zengi tompán egy hang: „Nem szabad;”
S egy más szelídebb így zendűl vele:
„Ah, kit kerestek? későn jöttetek.
Szivet kerestek? Nincsen! puszta már,
Nézzétek: itt bús romladéka van.”