Serény futó gyermeke az ősz Gyulának
Emelj paizst balodra, és szorítsd
Markodba hős atyádnak csonka kardját.
Siess, siess, itt állok hadverő
Bátyámnak élevesztett fegyverével,
Víjunk meg e halomnak domborán.
Te légy Magyar, s keletről jőj előmbe,
Én majd nyugatról állok ellened.
Emeld, emeld hamar porlepte paizsodat,
S ha van szived, vágj karddal ellenem.
Tudom elszalasztlak régi rossz hazádba.
Ki birja paizsát s kardját hős atyámnak?
Hadd függjön ott szegén; le nem szedem.
De kérkedő emberke tudd: van ám
Irtózatos két öklöm s tíz vas ujjaim.
Ha nem vagy úgy mint én, Magyar,
És ellenem törsz, vár’ rá, megtöröm
E puszta kézzel minden csontodat
S rozsdás vasaddal űzlek annyira,
Hogy ott sem állhatsz meg, hol a futó
Napfény lenyugtakor megáll.
Ne oly serényen! várj csak kis bohó!
Hadd vessem el e kardot, s paizsomat;
Mert fegyvertelen létedre nem
Támadhatok fegyverrel ellened.