Vészek ellen Szirtbe öltözött Kis szigetben Tengerzaj között
Egy virító völgykebel nyilik meg A tavasznak és a szerelemnek. De tavasznak, szerelemnek Nem jut ember, mert csak egy van;
És neki már nem teremnek A virágok e kis honban: Ősz szakálla, mint a tél Zöld tavaszba szőve,
Átvilágol, merre kél A kies mezőbe. Amit vár, nem földi jó; Lelke túl jár a világon,
Ajkiról szent imaszó Száll az égbe hálaszárnyon. Élte hányszor volt veszélyben, És családa,
És hazája! Védelmezte a nagy isten. S ő megérte, hogy körűle Vére ifju koszorúja
Felzsendűle; S a szabaddá lett hazát Már nem dúlja Ellenség és álbarát.
És a hála Értök szálla Évről-évre a nagy éghez A nagy égnek istenéhez.
Itt az ősz, bár lelke gazdag, Elfelejte már beszélni: Ő imában tud csak élni, És azontúl ajka hallgat.
És imája vad, kegyetlen; Gondolatban tiszta, szent bár, De szavakban isten ellen Lázadást és pártütést zár:
Mintha benső érzemény, S a hazudni termett szó, Váltig meg nem egyezvén, S mindenik bízván ügyébe’,
Mint makacs két osztozó, Felvinnék a pert az égbe. S szent imája, Vad danája
Hangzott messze, hangzott ígyen: „Légyen átkozott az isten!” Csengve húll az ér a tóba s lenn Partvirány közt függ a menny,
Változékony lenge kép, Lomb közé zárt végtelenség, Melyben hűvös napsugár ég, S így is mely dicső, mi szép!
Fenn, a lombok sudarán Ringadozva játszik a szél; Könnyű, lengeteg nyomán Halk, varázsos suttogás kél;
S a madárszó esti fuvolája A vidéket álommal kinálja. Ennyi báj közt, ennyi kéjben Zeng a szent ember danája,
Fáradatlan mondja szája: „Légyen átkozott az isten!” És ha vész jön, S a föld vérét, a nagy tengert,
Melyen szárnya tajtékot vert, Az egekre feldobálja, S mint itélet harsonája Átüvölt a habmezőkön,
S a szigethon rejtekében Mint farkas, mely kútba lépett, Zsarnok, aki már nem véthet, Megszorulva sír mérgében:
A szent férfi égre néz, S hangosabban mint a vész, Mint a tengerek nyögése, Harsog hálakitörése;
Zengi folyton, csüggedetlen: „Légyen átkozott az isten!” Vész elől a szirtöbölbe Útazók jövének.
És előttök megnyílt enyhe A völgy rejtekének. Ott az ősz szent, térden állva, Kis kereszte mellett,
Súlyos átkot isten ellen Hőn imádva zengett. Bámulattal körbe fogják, S hallva, mely imát szól:
Jobban mint a fergetegtől, Félnek az imától. Csak Gerő, a jámbor püspök, Nem csalódik benne,
Mert nem függ a szóbeszéden Egyedül figyelme. Ő ez eltévedt szavakban Legbuzgóbb imát ért,
S oktatólag közbeszólal Isten szent nevéért. És az ősz, hogy embert szemlél, Emberszózatot hall,
Szemre főre nézve hallgat Boldog ámulattal. S mintha lelkét föltalálná, Szíve újra élne:
A megjobbított imára Ébred szenvedélye. S amint zengi; szóról szóra Magasabb lesz kedve:
„Legyen áldott a nagy isten!” Mondja lelkesedve. S száraz arcán, napvilága Mellett az örömnek,
Tiszta fényes gyöngyszemekben Szent könyűk ömölnek. Lassan, mint a bőszült ember Indulatja,
Szűnik a vad tenger Magas áradatja. S oly sok élet s kincsszerek Temetői;
Nyájasodni kezdenek Arca mély redői. S a hajós nép Vígan fellép
Lenge hajlakára; Eljutandók nemsokára, Ahol a hon Vár fiára,
S túl a csalfa tengeráron Leng elébe Szép határa Tünde képe.
Mégis a szigettanyára Vissza-visszanéznek. S míg regélnek Egyre másra,
Bámulattal a szent férfit, Kit, mint vélték, őriz a hit, Épen a hajóval szemben, Futva látják s rémületben.
Ahol a part víz felé lejt, S a tengerbe Hosszu keskeny nyelvet ölt be, Mintha versenyt futna széllel, habbal:
Ott szalad nagy sebbel-lobbal. Most iszonnyal felsikolt a nép: A remete a tengerre lép. Őrültnek látszik vak merénye,
S hogy halált kér oly szilárd erénye. S ím csodák csodája! Elsimúl a hab dagálya; S mint egy óriási szem
Bámulattól megmeredve, Mintha jéggé fagyna nedve, Áll a roppant vízelem. S már a sík mélynek felette
Jár a puszta honnak szente, S egy rövidke pillanatban A födélen, a hajón van. Ott rebegve
Hőn esengve Mit kereshet, mit akarhat? Mért tevé e vészes útat? Visszakéri szívnyugalmát:
Elfelejté jobb imáját. Bölcs Gerő e nagy csodára Így szól a nép hallatára: Embereknek hangzik a szó,
Isten szív után itél: Aki hisz, szeret, remél, Az jobbjához feljutandó. Csalfa szívre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra A világ hallgat bolondúl: A magas menny meg nem indúl. Téged isten
Jól megértett, Életedben Angyallá tett: Mondd tovább is bátran szent imádat,
És ne rettegj semmi földi vádat.
Cookies on Poetry Cove