A ROM

Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap, S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai, Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán Két isten harcolt elszántan régi haragból.

Első a dúlás komor istene, ROM, jöve, és az Elhagyatott lakon, a szélvészek bús palotáján, Hol szomorú volt a napnak tüneménye, ha feljött, És szomorú, ha lement, élőt nem látva körösleg,

Merre nehéz ónlábaival sétált el az óság S ami előbb fény volt, abból nem hágy vala többé Semmi csodálandót: - ott Rom kívána tanyázni, S messzünnen feltolt falakat készül vala tenni

Földdel egyenlőkké. VÉD, a ház őre, kiálla Ellene és mentő paizsán fölvette ütéseit, A rombolni jövőt nagy erővel visszaszegezvén. Ők ugyan éjt nappá, nyugodalmat téve csatává,

Mint két béri vivó, küzdöttek folyton az ormon Ötven egész évig; de azonban győze Romisten. Égi hazája felé elszállt a puszta tetőkről A Mentő szomorún, és a fejedelmi gyönyörlak,

A hírben ragyogott Országok háza, leomlék. Rom pedig a düledék palotán fölütötte tanyáját, Nagy Siva pusztáin egyedűl őrszellem az éjben. És ha ki szürke világánál félholdas időnek

Jőne felé, láthatta, miként tört oszlopon ülvén Hosszu szakálla mohát lengették pusztai szellők, S várkoszorúzta fejét zsibbadt könyökére nyugasztva, A szomorú sivatagba miként nézett ki merően,

Messze Araltónak látszván hallgatni zugását. Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban Fárasztotta eszét, s ha talán vész harsoga által S a föveny országát felvették szárnyai, akkor

Ébrede álmaiból s hullván gyér hosszu szakálla, Zenge szilaj dalszót és a zivatarba sohajta. Már század múlt el s még nem jöve senki, az elmúlt Fénynek hajlékát romjaiban látni, sem útast

A vak eset s balsors meg nem téveszte s az isten Nagy fogadást gondolt, így szólván végre magában: „Ki legelőbb düledékeimet leborulva köszönti, Teljesedésbe hozom háromszoros álmait annak.

Boldoggá teszem őt, fogadásom tartja s ez így lesz!” Szóla s körüljárdalt őr gond kísérve személyét, S mélyebben sűlyedtenek a düledékek alatta. Múlt az idő, s untig változtak benne zaj és csend.

Sokszor az ősz Romhoz lemosolyga az égutazó hold, Fellegeket gyakran látott harcolni s koronként Dúlva sötét vésznek ment által rajta haragja. Ő pedig ült egyaránt s kőhalmai omladozának.

De mikoron másod századnak folytanak évei, S a forró fövenyek pusztáin nem vala szellő, Harmatot éj nem hinte alá, regtől pedig estig, Mintha világot gyujtana föl, heven égete a nap;

Ifju kalandor jött egy távol honni vidékről. Sors és a szerelem nem hagyták béke ölében Lennie boldoggá, nem harcok förgetegében. Búva futott a két hatalomnak előle, szivének

Gondjaival, s hogy senki ne lássa, ez árva kietlent Választotta utúl. Melytől nem rettege s mely baj Annyi ezerből még egyedűl vala hátra - halálát Vélte találni itt. Lankadtan s lelke szakadva

Lép vala lassan elé s lerogyott a barna köveknél. Tüstént fekte helyét meglágyította Romisten, S ő, nemes Országok feledett ivadéka, lakatlan Földön erőtelenül feküdött: vas fegyveri rajta

És mellette, nehéz keziből elhullva, hevertek. Szelleme tükrében feltüntek az álmok azonban, S láta kies tájat dombbal változva s virágok Völgyeivel; pásztor tanya volt, kis hajlak az ormon,

Kút csorgott tövinél, gyéren körülötte gyümölcsfák. A ligetek csendét patakok csörgési vidíták, Kisded bokrok előtt szökdeltek fürge juhnyájak, S a vezető ürünek mélyen hangzott ki kolompja.

A nyáj pásztora ő, legkönnyebb póri ruhában Íjasan és balján teljes puzdrája zörögvén, Köztök járt egyedül, s a nyáj örvende urának. Ébrede most s mit imént álomnak véle, való lön.

Legszebb pásztori táj közepett, már távol előbbi Gondjaitól, bámulva magán és mindenen, ott járt Nyájai közt, fiatal pásztor sorsverte vitézből. A vezető ürünek hallotta zörögni kolompját,

Látta vidám ihait szökdelve legelni, s előtte Minden az álomtól festett tárgy képe jelen volt. Így élt jó ideig. Gyakran megjárta virágzó Völgyeit, ormairól gyakran letekinte vidáman,

Távol az elsiető patakoknak lesve futását. Íja vad állattól s nem erőtlen karjai védék S kiktől búcsút vőn, embert nem láta határin, S elszánt lelkének mi öröm nem látnia embert!

A keserű osztály nem bántá: fája gyümölcseit, Nyája tejét nem ohajtá el szomszédos irígység, S méreg nélkül folyt epedő szomjának az ép kút. Villám nem keresé alacson kalibája tetőjét:

Béke ölén egyedűl állt az, nem lakva bajoktól, A csend és nyugalom gyönyörének hagyva tanyáúl. S a boldog szerelem s balsors feledője igyen szólt: „Járj kies útaidon, ligetemnek nyája s tenyésszél,

Völgy, te virágozzál, és szellős dombja lakomnak, Folyjatok el csendes patakok, mérői időmnek, A koszorús partok kebelén, hogy kelve, lenyúgva Víg csevegésiteket lelkem meghallja s örüljön.

Csak soha embertárs s ember szűlője, az asszony, Meg ne zavarhassák ridegét e néma magánynak. Nem! soha emberi nép e tájat látni ne jőjön! Jobb társak nekem e szédelgő nyájak azoknál,

És e néma mező, s fedezője, az égi derűlet. Vajha szemem még mindezeket láthassa sokáig. Vén fejem így e béketanyán fáradjon el egykor S testemet a völgy harmatozó ivolái födözzék.”

Szólt s az üres levegő kebelébe fogadta beszédét, És elenyészni hagyá a térnek végtelenében. Így tölté az időt, ura és uralója magának. S éle remény- és vágytalanul, nézője futamló

Napjainak; de soká nem tarthata békelakása. Lelke hamar betelék örömeivel az egyszerü tájnak, Kis laka, nyája s az egy környék, a mindig egyenlő Hajnalok és estvék unalomnak tárgyai lőnek.

Még az örök tavasz is, mely nem sorvasztva teleknek Vészeitől ligetén folyvást zöldel vala, bántá. A kipihent szívnek megjöttek előbbi reményi, Visszakivánkoztak tovapártolt vágyai: embert

S ember-lakta vidéket kért a puszta magányért. Mint partot haladó folyam árja, zajogtak agyában A raj gondolatok s nyugodalmat lelni hiába Mentenek el, mind anélkül tértek meg urokhoz.

Egy vala még kísértetlen s azt tenni megindúlt. Elment a romhoz, leborult a barna köveknél, Ott elszúnyada és feltünt a második álom. S lát vala álmában bércekkel büszke vidéknek

Sziklafejű csúcsát vetekedni egekkel: az erdő Méla, borús folyosóival, és - hol az álmadozásnak Szent országa van, agg lomboktól rejtve világnak, Ahova ormairól forráshoz jára le a vad

És egyedül zavará robajával az alkonyi csendet: A titkos teremű völgyek megnyiltak előtte. Bérci sorok hátán folyamok harsogva futának S a hegy alatt szélt és hosszatt meghintve falukkal

S a falu népeivel, gyönyörűn zöld róna virított; Közben egész tájnak látója, az úri lak állott, Büszke toronyviselő tetejével messzeragyogván. Ő pedig amiket elláthat vala, völgynek, oromnak

És ura leggyönyörűbb rónáinak, ébrede s lelkén Vágya betölte után, az öröm szilaj árja csapongott. Mint idegen földön hosszú utazásban időn túl Elmaradót, fiatal szolgák és szolgaleányok

Üdvözlék urokat s az imént bús ifju, lakója Pusztai kunyhónak, népes palotában örömmel Szálla meg és fényes pályát ígére magának. Ólaiban paripák, szél s tűztől vemhes anyáknak

Gyors ivadékai tomboltak; s kürt, fegyverek álltak Termeiben, célhoz repülő szolgái vadásznak. Csűreit eltartó gabonával rakta meg a nép; Lélekadó bornak tele volt nedvével az al bolt,

S ménesek és csordák legelének szerte, sajáti: Dús gazdát mutatott a ház, urodalma hatalmast. Nem volt késedelem, vendégei jöttek; az ifju, A tehetős gazdát szomszédok s messze vidéknek

Vándori látogaták. És ő nyilt kedvü barátja A fiatalságnak, tisztelni tudója az érdem Őszeinek, minden rendnél ösmert vala s kedves. Háza szilaj kedvnek lett víg fogadója, kaputlan

Udvara vendégért látszott mosolyogva kinézni, S szüntelen a járt út hoza és vive látogatókat. Gyakran az ifju sereg fölment harcolni vadakkal És a szarvasünő és sok bogu híme, az ugró

Zerge s, ki szellőként fut, az őzfi, lehulltak az ifjak Vesszeitől; s ha ki sárga vadat, vén bojtos oroszlánt Kergete föl, ha szilaj párduc szökkent meg előttök, Vagy makevő kannak hallott robogása, erővel

Állt az erő szemközt s ellentállása mulatság S kéj vala szívöknek. S mi gyönyör volt inni patakból, És ha ki eltévedt, a kürtszó lassu nyögését Messzünnen jött szél szárnyán elfogni s utána

Váró társainak fáradtan jutni körébe; Ott lejtős halmon pázsit nyoszolyára pihenni S vígan elosztozván nem finnyás étkek ebédin, Hallani másoktól és mondani tréfabeszédet:

S hány nyilat és mint vitt hátában el a makevő kan, A kőszáli szökő mint hulla le szökte felében Nyíl ütvén derekát, a párduc merre osontott És az oroszlánnak fene bőgésére ki réműlt;

Ilyeneket hallván, zöld halmon látni terülten A szél lábu bikát, hűvös források ivóját, Ahogy hátravetett szaruval még mintha szaladni Vágyna, merő szemeit dőlesztve kinyúlik, eláradt

Vére halálszerző sebből szívárog azonban S a rohanó lábnak nincs többé semmi hatalma. Így mulatának ezek s a bérchát zenge utánok! Ha pedig a vizes ősz s zivatar-nyargalta mezőkön

Nem vala dísz többé s a kedv a társas örömmel Szűkebb térre szorúlt, teremeikbe vonultanak akkor S vagy tündér regeszón függöttek egy éltes ajakról, Vagy vigadó dallal hallottak hárfai zengést,

Hol gyönyörű lányok legszebbike horda piros bort S a szomjnak nevető kellemmel tölte kupákat. Végig mindezen a szabad úrnak kénye csapongott S kezdte hanyatlását. Nem elég volt lennie dúsnak

S játszi barátságot és látnia szolga szerelmet: Szíve rokont keresett s szívet, mely érte dobogjon. Tág uradalmaiból egy hely vala kedves előtte, A zárt völgy; ott ő kisded halom oldala mellett

(Vérlobogó volt a halmon, zászlója halottnak) Láta ülő lánykát szomorú gondokba merülve. A halovány bánat gyászolt szépséges alakján, És leomolt hajait szabadon ragadozta futó szél.

De gyönyörű fiatalság volt minden tagon és a Bánat után sanyarú nyomait nem hagyta sötétség: Tetszett a gyász és a gyásznak szép viselője. S már közelíte, verő szívvel, készítve vigasztó

Szózatokat; de ijedt őzként fölrebbene a szűz S merre borongós utcáit megnyitja az erdő, Elvesze a lemenő völgynek végében. Utána Hasztalanúl sietett, nyomait sem lelte az ifjú.

Így sokszor jöve a völgyet s a völgyi leányzót Látni, haszontalanúl vágyván az előle futóhoz. Honn az egész élet megfordúlt. Vizsga cselédi Kedvtelenűl láták megtérni, s ha honn vala, búsan

Ülni s merőn és szótalanúl távolba kinézni. Társai elhagyták a tőlök visszavonúlót, S ő, egyedűl a völgy szeretője s a völgyi leányé, Nem vágyott rájok s a ház csendes vala és bús:

Csak maga a háznak rémlelke dobog vala benne S hosszu sohajtás volt szívének néma beszéde. Majd hogy az oly sokszor látottat bírni reménység Nem csalogatta tovább, elhagyta kevély laka táját,

El gyönyörű rónáival a bérc rengetegét is, S túl azokon szomorú düledéken lelte Romistent. Fáradtan leborúlt kövein s jött harmadik álma. S mit látott, mi kivánt tüneményt, mely ritka szerencsét!

Állnia gyászdombnál látá a völgyi leánykát Búja siralmában, mint rég vala állni szokása, Majd hogy sejte tanút, félénk szaladásnak eredni, Ő pedig a szaladót mint könnyű felleget a szél,

Űzte merész lábbal s a sír környében eléré. Ott amint epedő ajakát hév csókra kinyitná, Ébrede s álmainak nyilt szemmel látta valóját. S még kétlé, még féle, hogy álmodik és zavarában

Szólni tudatlan volt; de örömmel láta leomló Fürtöket a pihegő kebelen fodrokba szedődni, Láta dicső szemet, s léleknek mennyei tükrét, S halla patak zengésü szavat, szerelembe merítőt

A szív hangjaival. S a szűz, mint aki örömmel Futna s marad, ha utóléré szeretője örömmel, Két gyönyörű ajakat nyita meg s így szól vala hozzá: „Haj! boldogtalan én, mi kegyetlen kéz zavar engem

Gyászom napjaiban? s te ki vagy, mely föld nevedéke, Aki, mikor jövök és mikor elmegyek, anda szemekkel Bánatomat lesed és könyeimnek hulladozását, És nem hagysz egyedül lennem gyászomban az édes

Testvérért, nem hagysz siralommal nála mulatnom! Őt nekem, a gyönyörűt, egy atyától jó anya szülte S ketten az emlőről tehetetlen gyenge leánykák Függöttünk csecsemők. Remegő lábakkal egyenlőn

Kezdtük az életadó földet tapdosni s erőtlen Szókat együtt csevegénk (mondják) még gyermek ajakkal. Majdan serdűlők, játékon nőve örömnek Társaivá, e völgyhöz együtt járánk le virágért,

Itten együtt fűzénk koszorút a zsenge tavasznak; És gyönyörű volt ő, s örömem s öröm én neki, míg élt; Most pedig itt hervad megemésztő pornak ölében, S árva keservimnek meg nem hallgatja nyögésit.”

Így szólt a testvér elhúnyt testvére poránál, S szép feje megnehezűlt búval kebelére lehajlott. Erre varázsoltan vesztegle az ifju kalandor S vétke gyanújában csak alig vala szólani képes,

Szólt pedig így s mentő szavait mondotta rebegve: „Engedj meg, te keservim után megadója szivemnek, Engedj meg, gyönyörű, ne nekem, sok kellemeidnek; Mert csak azok ragadák hozzád tündéri erővel

Lelkemet, és a lélek után e szolga tagoknak Késni lehetlen volt. Jöttem, mert kelle s az észnek A szív láz zaja közt nem hallott semmi parancsa. De ne legyen gondod, gyászodban senki ezentúl

Meg nem háborgat: szent az mindennek előtte. Csak ha kijősz, ha siralmid után haza térni megindúlsz, Engedd a leghőbb szerelemnek járni nyomodban, Hogy veszedelmektől ójon, hogy lássa szemednek

Fényeiben sorsát mosolyogni; s ha bánatod enyhűl S képes léssz ön búdon kül hallgatni panaszra, Akkoron elmondom, mi nehéz gyötrelmek emésztik Ifjú napjaimat, mint nem lehet élnem ezentúl

Nélküled, és mi halál küszködnöm csalfa reménnyel.” S úgy lön, mint mondá. A gyász órái lefolytak S enyhűlt bánat után szerelemről halla varázsos Szókat az édes lány s ellent nem mondhata szíve;

Abban az új vendég az örömnek nász-seregével Megszállott s az egész házat fölverte zajával: Győzve lön és odaadta magát szeretője szivének. S a szomorú palotát, az urával búba merűltet,

Újra robaj tölté; a fény beleszálla ragyogni, Mindünnen koszorús lánykák, velök a vigadó nász Jöttenek ünneplő dísszel s a völgyi leányka Rózsa szemérmében gyönyörűn fellépe közöttök;

És áthágta rideg küszöbét, még gyenge menyasszony, A nőtlen háznak, s örömet vive abba magával: Kedv vala künn és benn s a kedvnek tapsa körösleg! Mindennél inkább pedig éreze üdvöt az ifju

S a szerelem karján kipihent sok régi csapástól. Kétszer az álom után már láta világi szerencsét: De boldog vala most s gyönyöreinek kútfeje háza. Évek után fia is serdűlt, szép mása virágzó

Anyja vonásainak, atyjának mása erőben; Új öröm és a boldogság hű záloga köztök. Jaj neki! hogy küszöbén túl hagyta csapongani vágyát! Várost és falukat ment látni s azokban az élet

Búját és örömét; s vizsgála, tapasztala mindent. Egy népet lele, mely gyéren vala s lelke törötten Ősei honnában, melyet megronta örökre Harc és visszavonás. Termékeny ugarban ekéjét

Hasztalanúl vezeté, nem örűlt munkája dijának. Átok volt az egész földön. Másnak vete a kéz S másnak gyüjte kepét. A tőt más mosta veríték Csöpjeivel, más itta borát nyugodalma helyében.

Még az erős folyam is, mely gáttalan úton aláfoly S önként ontja szabad vizeit, idegennek adózott; Dús aranyaknáját idegennek nyitta meg a bérc - Ily népet látott, a pártus népnek utóját

Látta; de rajtok persa királyt és persa hatalmat. S újra sötét gondok dulakodtak lelke nyugalmán: „Ím mi derék nép ez, gondolta törődve, mi méltó Istennek képét a nap láttára viselni,

Mégis mely nyomorú, mint van rabigáig alázva.” S már elméle, hogyan gyüjtsön hadat, a had után mint Tégye virágzóvá népét s a földet alatta, Őseinek földét. Komoran tért vissza s tünődve,

S a megijedt háznép alig ösmert szótlan urára. A szép hölgy kérelmeinek zárt keble ki nem nyílt: Régi vidámságát meg nem hozhatta szerelme, Gyermeke látásán örömes mulatása rövid volt,

Honn vala hontalanúl: lelkét nagy gondjai bírták. Már had-gyüjteni ment, már társat idéze segédül S a nép harcának titkon forralta veszélyeit: De legelőbb az öreg Romhoz járúla tanácsért

S vágyaihoz képest még kére negyedszer is álmot. Új kérelme szavát a Rom hallotta haraggal S engede, kényén túl adván s fogadatlan az álmot; Ah nem vágyaihoz képest, azok ellen adá meg.

Álma kietlen volt, szomorú és puszta sötétség. És nem láta, de borzasztó bús hangokat érte. Két roppant hadnak távol hallotta csatáját, Hallott szembe vivó sereget ordítva lehullni

S kardcsengést, megütött paizson nagy dárda törését S úrtalanúl szaladó paripáknak bús dobogását, Végre halálhörgést s zajt; többé semmit azontúl. Majd kiderűlt a táj és látta kietlen Araltót,

Nagy Siva bús fövenyein a napnak látta lehúnytát, S haj mi nem úgy ébredt, mint volt nyugalomra menése! Álma való képét látá és látta sötéten Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.

Így kele fel, s mint jött, tovament a messze világba, A hírben ragyogott fejedelmek végivadéka, Nőtlen, hontalanúl, fényes birodalma elesve, S a rideg országnak szomorún elhagyta homokját.

Rom pedig ült egyedűl és a sivatagba kinézett.