Tehát ezekre kelle jutnod, ó Haza! Hogy ön fiad tiporjon el, S pártos kezekkel tépje, fossza kebledet, Mely szűlte és nevelte őt?
Hah! rút hasonlás! általad fogy a Magyar, Mérged csavarja őt alá, Úgy hogy ne lássa majdan a dicső Eget, Holott ragyognak Ősei,
S őrülten a vitézi tűz helyett dühös Pártok vezessék fegyverét; Hogy más kegyéből várja a magasztalást, S nem szíve, karja adja meg.
Ha valaha (ments meg Nemzetemnek Istene!) Így elfajulna a Magyar, A vad Tatár még kétszerezve táborát Ismét rohanjon ellene,
S minden veszély, melyet kiálltak Ősei, Szálljon fejére, s döntse meg; Előbb, hogysem felejtse férjfi érdemét És rút alázat nyomja le.
O! ezt kivánom én, ha tán utóbb imígy Megrontna pártos érzeted, Hogy férjfi korban; nem gyalázatok között, S lassan fogyasztó módokon;
Hanem iszonyú fölséggel a villám szerínt Tünj el, dicsőn halj, s vessz magyar! Ekkép beszélt elkeseredetten egy Hazafi Látván Hazája térein
A sok Magyart, kit átkosan teríte le Külső segéddel a Magyar. Igy szólt: utánna jajdúlt a vidék szele, S rá zúga egy bús fergeteg;
Irtóztatón morgott szavára a hegy is, És hármasan dörögte vissza: „vessz Magyar!”
Cookies on Poetry Cove