A RABLÓ

Vitorlaszárnyakon A sajka elröpült; A sajkán gazdagon Ékes menyasszony ült.

Menyasszony, ifjú s szép, De vőlegénytelen, Orozva vitte őt Rabló vad tengeren.

A rabló szótalan És zordon férfi volt, Csak nem, midőn a bús Fogoly felé hajolt;

Szelíd és csapodár Ohajta lenni ott; De látszék rajta, hogy Bár kért, akarhatott.

S szilaj fájdalmiban Borzadva kebele, Az elszánt ifju hölgy Átokkal felele:

„A tenger habjai Nyeljék el fejedet, Rabló, ki rám vetéd Átkoztam kezedet.

A tenger szörnyei Tépjék el testemet, Ha nálad valaha Felejtem férjemet.”

S a parton, mely felé A gyors hajó repült, A halvány homokon Két játszó gyermek ült.

Csigákból hallgaták Tenger zugásait; A rabló megörült Így lelni fiait.

„Apám!” kiáltanak Szemlélve a hajót, „Hoztál kardot nekem S édes piros bolyót?

Hoztál-e büszke mént És mézes kenyeret, Zengő arany madárt, És cifra szekeret?”

„Asszonyt, egy ifju nőt Hoztam közétek im; Kérjétek őt anyúl, Kis árva gyermekim.

Kérjétek, ápoló Hogy légyen ahelyett, Ki föld alatt korán Lelt gyászos lakhelyet.”

S a fürge két fiú Most föltekintenek; De a rég várt anyán Nem jóra sejtenek.

És súgva szól egyik: „Apám! a hölgy beteg; Nézd, arca halovány És tagja reszketeg.

S keserve a beteg Csigának drága gyöngy: Anyánk szemében is, Nézd, fagyva áll a köny.”

Kietlen szomorúk A hölgynek napjai, Rémséggel iszonyúk Éjének álmai.

Csak gyilka űzheti Rablója ostromát, Ki kérni megszünék S erőszakosra vált.

„Vagy tőlem hű s örök Szerelmet elfogadsz, Vagy nálam zordonabb Gazdának kezet adsz.

Hazádtól távolabb Téríthetetlenűl, Áron bocsátlak el Vad úrnak örökűl.”

Haraggal így beszél A zordon, s vízen át Folytatni távozék Embervadászatát.

Egy kis sziget fokán A rabló háza van, Magas sziklák alatt Sugár fák árnyiban;

Álmokba ringatott Szél s hab zugásinál, De fel-felriadó, Ha szél s hab víni száll;

Előtte a vizek Végetlen árjai: Ah oly végetlenek A rabnő kínai.

Ki adja vissza őt A szívnek, melyre vágy? Hajh dúlva s messze van A szűz menyasszonyágy!

Ki oldja meg nehéz Sorsának láncait, S a még sulyosbakat, Jövője gondjait?

A tenger sivatag, Halottan áll a part; Nem tudni, szép időt, Vagy vár-e zivatart?

A csüllő sír, csapong A puszta habokon; A hölgy elszántan ül Egy lenge csolnakon.

„Vagy élek, vagy lelem Habokban síromat, De visszaragadom Rablómtól magamat;

Megváltom eltiport Szerelmem eskeit. Mindenható! vezesd A hűnek kezeit.”

Indúl, elmenne s ah Rendítő látomány! A két fiú szalad A távozó után.

Kezét nyujtván egyik Eseng oly szívesen: „Vígy, oh vígy minket is, Sétálni tengeren.

A tenger szép özön, Szellője lengeteg, Tündöklő habjai Oly lágyan rengenek.”

De könyben elborult Szemét a második A nőre szegezi, S ekkép rimánkodik:

„Ne menj el, oh anya, Vagy vígy el engemet. Ki ád nekem, ha mégy, Jó szót és kenyeret?”

A megszánt két fiút A bús hölgy felszedi, Alig tudván miért, S mi végét érheti;

Forgatva egyedűl Ön gondolatjait, Vágyának új utat A végtelenbe nyit.

S a sajkát fölveszik Nagy tenger árjai: Nyom nélkül vesznek el Távolban útai.

A tenger iszonyú, Ha mélyét fölveti, Midőn hullámait Vad szélvész kergeti,

Ha feldúlt síkjain A barna zivatar Élőt s halottakat Éjével eltakar.

Ki az, ki hál’adón A partot öleli? A parton tán honát S övéit fölleli?

Ki az, ki úgy örűl Menthetni életét? Az éh tengerben az Nem hagyta mindenét.

A rabló az, ki most A partra felköszönt, Alighogy elhagyá A gyilkoló özönt.

Népet s kincset hozott Nejének dús jegyűl, Azt vélve, feledi Búját, ha kincse gyűl.

A tenger elvevé A tenger-adta jót: Hullámsír temeti A kincset és hajót.

De megvan, úgy hiszi, Legdrágább kincse még, A hölgy, kit semmi ár Megvenni nem elég;

Megvannak gyermeki, Az édes két fiú - Hozzájok fut, rohan S enyhűl szivén a bú.

Derűlten áll a part Nap enyhe sugarán; A tenger elsimul Lezúgott vész után;

De tört hajó ül a Mosolygó partokon, Holtaknak teste úsz A tűkör habokon.

S a rabló megleli Üdvének romjait, Holt-halvány testeket, A nőt és fiait.

A sárga fürtöket Iszap keverte be; Iszappal éktelen A szép hölgy kebele.

S ő ott áll, mint szobor, Merő fájdalmiban. Fájdalma oly rideg, És oly határtalan.

Vadúl átnézdeli A messze levegőt; De sem tenger, sem ég, Sem föld nem szánja őt.

Ott ég, mint tört hajó A tenger közepén, Kit villám gyújta meg Viharnak éjjelén.

Jámbornak bajban írt A múlt emléke ad; Őt bűnök terhelik És gyilkos öntudat.