Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl
A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?