Rég pihensz, lantom, szerelem dalától,
S húrodon váltig remeg a csaló kéj;
Zengj; de bú többé le ne nyomja hangod
Tiszta folyását.
Csendesen, mint fut habon a tünő szél,
Zengj te is lassú-szomorogva, s vesszen
Hangzatod, mint vész öröm és szerelm e
Puszta kebelből.
A leány szép volt deli termet által,
Mindeneknél szebb ragyogó szemével,
Szűz mosolygását öröm és nemesség
Bája emelte.
Fény s homály küzdött enyelegve arcán,
Mint nap és éj küzd derülőded ormon,
Hol közöttök szép sugarával a menny
Hajnala fölkel.
Nem tanult szózat vala lágy beszéde,
Egyszerűn jött az repeső szivéből
Titka sem volt még, csak enyelge a kis
Gondolatokkal.
Ekkor eljött a hevület korában,
S könnyü szemmel rajt’ mulatott az ifjú
És örűlt a rá ragyogó szemeknek
Égi világán.
És magán járt a susogó ligetben;
Éneket dallott szive kis tüzéből,
Boldogot, milyen maga volt, s szerelmét
Zengte hegy és völgy.
A napok tüntek, tüze lángra gyúladt;
Belsejét gond és epedés szakasztá,
S ah kitől venné örömét, nyugalmát -
Hűlve van az már.
Hűlve van hozzá. De hová merűltél
Bánatok kínos zavarába, lantom?
Szűnj meg, ah nem sok nap után a gyászos
Fűz fog emelni.
Ott pihentedben hideg éji szellő
Jő reád, és dalt morog a halálnak,
S én, sok inségek fia, hangjaidnál
Csendesen alszom.