Sík országúton vágtat a huszár,
Nap játszik messzecsengő fegyverén;
Oly szép, oly könnyü, mint a gyors madár,
S nincs semmi bánat, semmi bú szivén.
„Oly könnyüden, oh lovag, el ne rohanj,
Sík útközön űl
Szép lány egyedűl,
S tündöklik omolt haja, mint az arany.”
Fel a porból, hugám, katona jő!
Szól a lovag, s heven száguld elé,
Adj egy csókot, ha nem lesz is kettő,
Vígan hadd rohanjak sírom felé!
„Oly vígan, o hadfia, mégse rohanj,
Lód lába előtt
Ül hű szeretőd,
S mellére lecsügg feje bánatosan.”
Döbbenve féket ránt a gyors lovag.
Hogy úton ülni látja kedvesét,
És félreszáguld, félre elrobog,
Retteg jajától, s látni fél könyét.
„Oly félre; o hadfia, mért rohanál?
Holt kedvesedet
Nem nézed-e meg?
Nem sír; panaszatlan a néma halál.”