„Ki lesz, ki úgy örűljön, Oh szépem, jóm, neked, Mint e szív, mely felé most Forrón ver kebeled?
Ki lesz, ki úgy szeressen, Mint én most, tégedet, Ha távol a világban Bal sorsom eltemet?
Ki lesz, ki, míg belőle Egy porszem fennmarad, Lánghévvel égjen érted A súlyos föld alatt?
Ki lesz, ki síron túl is, Az üdvök közepén, Csak rólad emlekezzék, Mint hű barátod, én?
Én mégis, drága Róza, Hívednek menni kell: Nem férfi, aki nem küzd Hon ellenségivel.
Letörni távozandom A pusztító hadat, S megtérek elfogadni Kezedből díjamat.”
S zokogva, könyben ázva A lányka ráborúlt, S bár gond-sanyarta szívvel, Hős Zámor elszáguld.
S Zámornak útja zordon; De harca diadal. Gyász! hogy dicső csatáin A bajnok oda hal.
Nyomát veszíti a hír, Nem lelni őt sehol: S Rózának szíve vérzik, Rózának könnye foly.
Nap, év emészti a bút. Sok bal tanács után Szép Róza új menyasszony, Bár gyenge s halovány.
Szivében gondok ülnek, S az őr emlékezet Gyötörni visszahozza Az eltünt képeket.
De nász előtt s utána A női szív nem egy: Gyönyörré olvadoz fel A jég-oltotta kegy.
S várában elbizottan Dúskál a boldog úr. Lélekben, hangszerekben Mind vígan zeng a húr.
De lenn a tömlöc éjén Penészes bolt alatt, Elhagyva szenved a rab Hallatlan kínokat.
S ha néha víg robajnak Gyanítva fenn neszét, A kétség elborítá Fellázadó eszét;
S szivében fájdalom, bú S az őrjöngő harag Emésztő lángjaikkal Végigrohantanak,
Csendesb lesz, mint a sírlak, Oly csendes, mint a lég, Mely a még nem teremtett Világon nyúgovék.
S e csend kietlenében Haszontalan mereng; Mert benn egy átkos élet Kíntermő magva zseng.
S nem látja senki búját, Nem hallja semmi lény: Örömnek háza tombol A szenvedő fején.
„Ki jő az éj lakába, Suhogva, mint a rém? Kinek fohásza kél fel A tömlöc kebelén?
Gazságnak áldozatja, Ki vagy te, új lakó? Légy üdvöz! átkozódni Ha úgy tudsz, mint az ó.
Átkommal én a léget Felhővé nevelem, Felhőim tűznyilával A kínzót üttetem.
Úgy verje őt meg a sors, Úgy verje őt az ég; Gyúljon lélekzetétől Lánggá a tiszta lég,
S mint én, az életpályán Úgy légyen áldozat És ördögül szegődjék Hozzá az öntudat!”
Kínoktól ostorozva Így szól a régi rab; Az új alélva rogy le, Aléltan boldogabb.
De ébred s egy sugártól Derűl az éji lak, Hogy Róza s Zámor egymást Karolva sírjanak.
Zámort a vad bitorló Rabbá tevén orúl, A szép menyasszony ékét Eltépte gyilkosúl.
S most elfajult hevében Új kéjeket vadász; Míg lenn az elcsapottal Megnépesűl a ház.
S ismét zajoknak árja Csapong a bolt felett, Távol harc hangja tölti Az éji teremet.
De most a két szerelmest Nem bántja semmi gond, Egymás szivében lelve Szerelmök égi hont.
S mindig zajosb, zajosb lesz A föld feletti lak, Míg végre sok csapástól A boltok omlanak.
S veszélyes résen által A két fogoly kikel: Hol állnak, a kemény vár Most rombolt puszta hely.
Hol vagy, te durva zsarnok? Hol vannak népeid? Romoknak súlya fekszi Mindnyájok testeit.
S Rózához mély keservvel Így szól a hű bajnok: „Fogadtam és megállom, Hogy híved maradok
Életben és halálban, Szólj, drága, mit tegyek, Hogy szörnyü szenvedésid S emléke szűnjenek?”
„Sír, amit én kivánok, A csendes temető.” Így szólal haldokolva A megcsalt ifju nő.
„Hittem csalárd szavaknak, Örűltem nélküled; Egy bűnöm a világon, S ez ami eltemet.
Ez életem virága Fonnyadva, tépve már: Az egy halál maradt még, Mely nyúgalomra vár.”
S ott húny el hű karok közt A puszta rom felett; S a tiszta ég borít rá Örök szemfödelet.
S mind pusztább s elhagyottabb Lesz a bús omladék, Hol kurta vígalomból Oly szörnyü lett a vég.
Csak néha éjfelenként, Vagy fergeteg ha dúl, Jár rémi arculattal Egy férfi ott vadúl.
Kitárt kebelre várja Az ordító vihart, - S felhíja öldökölni A sujtó égi kart.
És nem talál nyugalmat, Nem enyhet bánata: Lelkében zordonabb még, Mint künn, az éj s csata.
Egy eltiport világnak Jár ő ott romjain; Egy eldúlt angyalarcnak Mereng vonásain.
Idő és végtelenség Nem adhat érte mást: Sem élet - sem halálban Nem lel vigasztalást.
S nem teste sorvadoz csak E sajgó bánaton: Reménye, vágya, lelke Ott hal ki a romon.
Cookies on Poetry Cove