Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
Reszketve megnyiltak virági
Harmatosan, s ragyogó kebellel.
Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,
Nem láthatott még andalodó szemem,
Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,
S mégsem akarsz szemeimbe tünni.
Jer, visszatér a könnyü tavasz veled,
Mosolygj, fölélnek holt növevényei:
Jer, elterűlnek lábaidnál
A füvek és remegő virágok.
Vagy tengeren túl menjek-e érted el?
Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl?
Hová veszél? Vérrel halállal
Menjek-e zárt utadat kitárni?
Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt
Véred, halálod. Tengerek és hegyek
Utját nem állják kedvesednek:
Ő maga fut s kikerűl szemével.
Oh, mért csalál szép képzelet engemet?
Ifjú eszemben mért okozál zavart?
Most eltemetsz itt, s végszavammal
Elhagyod a szeleket röpűlni.
Majd egykoron tán pusztai halmomon
Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt
Szemét lesütvén rólam ekkép
Emlekezik keserű szavakkal:
„Boldogtalan! mit vára setét eszed,
Az égi szellőt mért öleléd vakul?
Nem égi vagy, lám most is a jó
Föld takar el, nem egek határa.
Öleld meg, amit juttat az alkalom...
De már örökké elnyugovál, s tudom,
Nem is kivánsz fölkelni többé.
Bú, nem öröm neked itten élni.”
Így szól s továbbmegy. Rajtam azonban a
Hantok tövissel telve vadúlnak el,
És nem lesz, aki szánakodván
Rózsafüzért tegyen a tövisre.