Szépen hasadsz a támadat ormain
O puszta tájnak hajnala! hűs szelek
Lengnek ki nyílt rózsás öledből,
S víg öröm ül piros arcaidban;
De nem vidítják lelkemet ékeid.
Vigasztalatlan térek elődbe: im
Keserv borong sötét szememben,
S éltem erét epedés zavarja.
Ah tán vidámabb léssz nekem egykoron,
Ha majd utolsó kínom után derűlsz,
Tul a porok bajos világán,
A temető komor álmain túl.
Bús fellegével nem fedi ott homály
Arany hajadnak szálait, és ha köny
Omol szemedből, égi harmat
Lészen az, égi öröm könyűje:
Ha ottan egykor lelkem elébe lengsz,
Többé le nem húny mennyei csillagod:
Örök leendesz, mint az isten,
Aki körűl mosolyog világod.
Jobb angyalomnak szárnyai födnek ott,
S szent hangzatokkal ömledez ajka rám;
A földi élet vad zajával
Messze marad nyugovó fülemtől.
Kivánatim nem gyötrenek el, szorult
Sohajtozások nem törik e kebelt,
Elszáradoznak búm siralmai,
S a komor emlekezet lenyugszik.
De hol tünődöm? föld porain, szegény
Ah hát halálig tart-e ez érzelem?
Holtig kerűlsz-e, oh leányka
A szivekig ragyogó szemekkel?