Mint kit a halál hatalma E világból elszakajt, S ösmeretlen sors elébe Messze választ, messze hajt:
Úgy megyek ki most körödből Lelkem elhalván bele, Fájdalomnak és örömnek Kínos édes lakhelye!
Ámbár most csak fájdalomnak, Nem örömnek helye vagy, S benned jó reményem semmi, Veszteségem súlya nagy,
Mégis összetört lelkemnek Elfojtott nyögésivel Tőled gyászban és keservben Szívszakadva megyek el.
Oh itt keltek, itt szövődtek Életem reményei, Itt repestek, itt enyésztek Tarka álomképei.
Őket egy szem villanása Alkotá és nevelé, S ismét egy szem fordulása Összedúlá, temeté.
A tiéd, szelíd leányka, Bájt sugárzó szép szemed Volt az, melynek változásán Lelkem testem így eped.
Gondolád-e, hogy ha édes Hódolással rám tekintsz, Mennyet, poklot nyitsz szivembe, Melynek vége-hossza nincs?
Mennyet a magas boldogság Minden fellengésivel, Poklot a kín, átok, ínség Szemfogó mélységivel?
Gondolád-e, hogy mosolygó Ajkaidnak hangjai, És enyelgő, édesítő Tetteidnek bájai
Nem hatóbbak nem nyomosbak, Mint szelek fuvalmai, Melyeket ha már megúntál, El lehet fordítani?
Nem tudád-e, hogy minden kis Hajlandóság s kegy jele, Melyet adtál, bűnné lesz, ha Visszaandalogsz vele?
Nem tudád; mint zöld mezőben Könnyen élő szép madár, Mely után a kis fiúnak Szíve, szeme, lába jár,
Egy bokortól más bokorhoz Fut, forgódik, meg-megáll, És ha űzőjét kicsalta Énekelve tovaszáll:
Úgy jövének enyelegve Könnyű pillantásaid, És kicsalták rejtekéből Szívem égő vágyait:
A reménynek és kétségnek Fájdalmát és örömét, A gyönyörnek, gyötrelemnek Áldó, féltő szellemét.
Mégis mind ez érzelemben, Szép szemednek fényinél Boldogabb is, gazdagabb is, Mint ki kincsben, hírben él,
Vígan lejtve, gondfelejtve Bujdosám a ligetet, S áldást hangzó énekimtől Zengett nyúgat és kelet.
Most mint a vad rengetegben Áll a gyermek egyedűl, Akkép állok elhagyatva Szép szemednek fényitűl:
Láthatárom éjfél, s benne Elmém kedves képei Óriási rémmé nyúlván Lettek ijedelmei.
Elszokám már a világtól, Mély homály az én napom, Bús setétség s elhagyottság Éjszakám és hajnalom.
Mint egy égre nőtt vadas bérc Űl a bánat lelkemen, Bár szaladjak, bár pihenjek, Súlya ott nyom szűntelen.
Fáj, ha benne háborognak A szív tépő vadai; Fáj, ha őket ostromolják A tüz-elme nyilai.
Mégis a föld nem szakad le, Merre hordom terhemet, A magas menny nem borít el: El kell vinnem részemet.
Elviszem! de mért, ah mért itt Nem találok temetőt, Itt, hol sírtam, és örűltem, Hol vesztemre láttam őt?
Máshol fájni fog testemnek Még a föld is, mely temet; Ah de menni kell - leányka! Áldjon isten tégedet.
Cookies on Poetry Cove