“Szegény legényke vagy ptrücsök,
De gyöngy az életed,
Jársz, kelsz mezőkön, és vigadsz
Arany szabadságban,
Erődet a terhes dolog
Nem rontja, nem töri.
Ingyen bocsát az ég reád
Friss harmatot, s kitart.”
Így énekelgetett magának a ptrücsök
Egész nyáran, s gondatlan örömei közt csürét
Üresen hagyá. Azonban ősz közelgetett,
Mellynek nyomában jött fagy, és hó, és hideg,
S vastag köd; elhalt már mező, kert, rét, fa, fű;
Csak a süvöltő észak élt, s rettegtetett
Mindent, kivált dologtalanokat, resteket.
A téli hosszas fergeteg szünt egy napon,
És lőn verőfény, mellyet a lajhár ptrücsök
Látván üregéből félig elhaltan kijött.
Körűlnéz, és szemébe ötlik ott neki
A hangya, ki nyári keresetit forgatgatá.
E dolgos szomszédhoz kiáltott. Ah! tekints
Rám, kérlek; éhhel elhalok. “Szegény Bohó!”
Így szólt a hangya tréfából; “szegény Bohó!
Tánc, gajdolás volt életed nyáran: vigan
Keltél, hevertél; most is úgy tégy, és elélsz;
Másszor adok, amit adhatok; de akkoron
Vígabb kedvű légy: egy derék lakzink leszen.”
A ptrücsök illyen vigasztalással ballaga
Háza felé, mellyhez már közel volt, és ihol!
Nagy szégyen és bú inkább, mint éhség miatt,
Kifujta páráját. Fennállott sírköve
Sokáig e ptrücsöknek; mert emelt neki
Egy valaki sírkövet; ma csak az emlékezete
Van köztünk, melly (oh vajha foganatosan!) tanít.