Egy hosszú levelet kedvem jött írni tehozzád, Ámbár ismeretes sok munkád s gondod előttem, Mert a Gazdának küszöbére sereglenek öszve Csaknem mindenféle bajok: hát még ha becsúszott
Egy rossz versfaragó, amelly számra nevelkedik a baj Illyen vendéggel, noha csak maga jött, s vele könyve! Ezt én gondoltam; de, mivel régolta nem írtam, Kérdhetnéd, s igazán: Mi fog abból lenni ha hallgatsz,
És, a Músáktól magadat megvonva, szunyátán Élni akarsz? Sőt mondhatnád nagy jómra: barátom, A henyeség veszedelmes Szíren; meg ne szeressed; Sok fáradsággal keresett jószágokat elront;
Ami kivált méltó minden figyelemre, homályt vet A jó névre, dücső fényt, mert nagy irígye, bemocskol. Íme tehát, amint mondottam, hosszasan írok, Hogy sokat olvashass, s bizonyos légy állapatomról.
Még csak messzéről volt nálunk híre, hogy a Tél Útnak eredt: mindenki magát biztatta, s kegyesnek Vélte betérését. Én azt forgattam eszemben, Amire készültem: majd (így gondoltam előre)
Néha Horatiusunk könyvével töltöm üdőmet; Néha pedig Tacitus, s ennek szívbéli barátja Plinius és egyebek gerjesztik kedvre s dologra Lankadt elmémet. Megcsalta reményemet a Tél;
Rettenetes dér, dúr, fagy, hó jött. Sok fa, kemence, S nagy tűz kellett már nem könyv. Ide párducom! a vad Fergeteg ellen légy most fegyverem! És te, Benyovszkim Által adott jóféle liqueur, tégy bátor erőddel
Engem bátorrá! Igazán megvallom, egyébként Győzedelem-koszorút nehezen nyert volna poétád. Erre bizonyságúl szolgál a tűzhelye mellett Költ és Dávidhoz küldött kis verse; mi tette
Vígnak s nagy szájú Hérósnak! láthatod abból. Most mikor oszlik hó, s nem erősen fagy; sokan a nyár Hévségét mérik; valamint (úgy szólanak) a Tél Nagy volt, a Nyár is forró fog lenni. Kemencén
Sül már a Fácán, rotyog a káposzta fazékban Minden tűz nélkűl. Így fog lármázni szakácsné, S annál többet iszik. Karvát megmenti Hazánknak Istene. Virt is azon kártól ment légyen örökké!
Még egyszer. Ha, hasonló mértékű leszen a nyár E zordon téllel; hát a belgrádi Basának Bő bugyogója tüzet s lángot fog vetni magától: A Duna s Száva aligha leföcskendezheti. Égjen!
A más várában borzas lófarka szakadjon. Nem vetek itten még levelemnek véget akármi Hosszasnak tartod. Nem mindaha száll meg Apollo. Néha mosolygott már a nap, s kezdette meleggel
Vígasztalni hideg mezeinket; s íme! mi gyorsas És vídám csevegések közt szaladott le hegyekről A víz! mint tolták egymást a víg habok itt, ott! Mint tusakodtak elő, meg elő! mert élni, szabadság,
És öröm: ők eddig más durva világnak igáját Szenvedték, s magokat nem tudták lenni magokban. Úgy a házfödelek kezdnek tisztúlni, lehányván Terheiket haragos zuhanással. Csak minap egy nagy
Hóhalom a szállásomról puffant le; ijedve Hallám, mert ágyú sem tud durrantni nagyobbat; Ablakomon szörnyű sebet ejtett; egyes eséssel Két három repedést az üveg táblára lövellett.
Kár, de haszon nélkűl nincsen; friss szél (noha jobbat Várna szobám) friss szél, gyakran mormolva köszön be. A Duna meggörbült, csuda! márványának alatta, És, ha csak őtet többes erő nem fogja emelni
Hírtelenűl, amit nem kíván Pest s Buda; nyögtön Nyög még. A természetnek van gondja reája. Majd, ha előszárnyal Gergely gólyája, vagy a jobb, És örvendetesebb Benedek fecskéje: megújúl
A föld, s a rétnek füve; most fél nőni s kibújni. Várjuk el azt, kisded Músám nagy gyámola, Kondé! Azt a boldog üdőt békével várjuk el. A Tél, Tél, a Nyár, Nyár: mindenkor legyen ember az ember.
Cookies on Poetry Cove