Mit gondolsz, mikoron látod, hogy tépi fejéről
Múzsám haragjában haját?
Vagy mikor a lantyát nagy bosszonkodva kezébe
Vévén: csigázza húrjait?
S dúl-fúl, míg osztán keserű panaszokra fakadván
Mindenfelé csap, s mennykövez.
Részént helybehagyom tettét: de ne véljed azonban,
Hogy őtet én buzdítgatom;
Sőt, ha reá nem vígyáznék, elkapna, s magával
Együtt veszélybe döntene.
S hányan akadnának, kik ezen bal esetre legottan,
“Jól van” nevetve mondanák.
Sokszor imígy szóllok neki: Tudd kémélleni buzgó
Indúlatodnak nagy tüzét,
És a többi. Nem él már Orfeus, aki csudákat
Tett Tráciának dombjain.
Ám amint hegedűlt, úgy ugrándoztak az erdők.
A tigrisek, vizek, kövek.
Gyenge leány, mit akarsz? ki fülel szavaidra?
jer inkább
Jer, másra fordítsd lantodat.
Nézzed! amott sok száz verebek versengenek, egymást
Kórság haraggal kergetik.
Menj közelebb hamar, és ha legott le nem ülteted őket;
Itt van Poétádnak feje!