Tegnap (igazságot szólok) sokféle, de hasznos Dolgok, mint valamelly sűrű raj, tüntek eszembe. Egy a többi között úgy megbájolta, s magához Húzta fejemnek egész erejét, hogy róla tenéked,
Oh Pallás kedvelte, Lajos! szükséges is írnom; Józan itéletedet kívánván. Nemde legelső A Bagoly éjjel? kedve szerént országol; előtte A madarak magokat megvonják. Ő, noha nem fél,
Nagy csendességgel röpdös: mikor édesen alszik A tollas nép, s álmai közt csevegésre fakadván Társainak látott örömit ki-ki kezdi beszélni, Rajtok üt, és őket mint Éj lator öldösi, tépi.
Nemcsak az erdőknek megfészkelt gyáva lakóit Hajtja fel álmokból, hanem a városra felosztott Népnek is a szívét szomorú huhogása gyakorta Megdöbbenti; de mindezekért még fenn lehet a bölcs,
Régi Világ által neki nyújtott tisztelet, én ezt Önként megvallom: de ha most is rossznak alajtják A házok tetején járását, és hogy az élők Számából valakit kihuhol; ki ne merje gyalázni?
Egy történetet itt röviden feljegyzek. Az elmúlt Századnak közepén egy nagy Bagoly éjjeli szállást Tartott egy bizonyos ház kéményében. Urára, Mert jelesebb esze volt az egész községnek eszénél,
Azt költék, hogy az ördöggel van, s régi boszorkány. A buta csürhe reá vallott; mert látta nemegyszer Amikoron kiröpűlt éjjel. Mentette szegényke Ártatlanságát, de hiába; fejére halálos
Végzést lármáztak nagy eszű Bíráji, s kiveszték. Hamva után az ökördi sereg vígyáza, ha vajjon Jár-e boszorkányok, vagy nem. Járt; öszvefutottak Hát félelmekben: Pásztor, Nótárius, eskütt -
Emberek, a népnek Kalaúzai! Hamva, Bagolynak Képiben, így mondák, jár most, és minket ijesztget. Hogy sok imádsággal nem győzték védeni kínos Életeket, nagy messzéről végtére hozattak
Kétszáz tallérért egy puskást, aki szerencsés Csővel az Éj madarát meglőtte, s közikbe vetette. Ím! mi gonosz csillagzat alatt kezdette Világunk E madarat tisztelni, s mi nem jól adta Minerva
Oltárának! Ezen méltatlan régi szokásnak, Ámbár mély gyökeret vert, mondjunk ellene, s tőle Álljunk el. - Te Minerva! Kinek szolgálni dücsőség Egy szabad országban: hagyj hozzád lépni, ijesztő
Képű Gorgonodat lebocsátván egy kis időre; S e magyar áldozatot kegyesen vedd! Oh! ha nagy Árpád Véreinek javokat szereted; ha vitézi tüzekből
Méltóknak látod boldog koszorúdra; könyörgünk, Engedjed, hogy amaz búsúlt Éj, s durva setétség Rettentő madarát vethessük félre, s helyébe A Darut, érdeminek nézvén fényére, tehessük!
Így gondolkodom én, Lajos! a Daru mint tudod, éjjel, Nappal vígyázó; fennjár az egekbe, s megérzi A záport, a fergeteget, s kijelenti előre.
Egymás ellen ezen madarak (mert hol vagyon a föld Hátán szüntelen egyesség) csak néha dühödnek. Többnyire nagy szeretet van köztök. Védik erőtlen Társaikat, s a még nem járt, kelt ifjakat őrzik,
Oktatják nem félni; hanem vagy halni, vagy élni. A nemes udvarokon, ha Darut látsz, oh Magyar ifju! Tudd azután az okát, és tiszteld véle. Minervát.
Cookies on Poetry Cove