Oh Thráciának dísze, nagy Orfeus!
Engedd: dicsérjem mennyei lantodat,
Melly megszelídíté haragját
Poklok előtt fene Cerberusnak.
Megnyíltak osztán a keserű s setét
Bánat helyének zárai; sírt amaz
Kérlelhetetlen büszkeségű,
És komor arcalatú tiránnus;
Amaz kegyetlen sírt: Te pedig kegyes
Hölgyed nyakáról függve, magad kivűl
Voltál, s nem önthettél szerelmes
Könyveket eldagadott szemedből.
És nem lehettél boldog! azonban él
Lantod, s az égnek csillagi közt ragyog;
Mert a dücsőség halhatatlan
Szűzeinek neveket zenegte.