Kit a kesergő Hír panaszos szava,
Amerre földünk nyújtja határait,
Holtnak kiáltott, kit valóban
Minden igaz magyarok sirattak:
Él még Hazánknak nagy fia Nunkovics
Él Nemzetünknek címere, gyámola
Nyelvünknek, egy fő dísze, fényes
Csillaga bús egeinknek, él még!
Hiába tapsolsz rettenetes Halál!
Kik érdemekkel nyertek örök nevet:
Kik nem magok hasznoknak éltek,
Büszke hatalmad alá nem esnek.
Sem győzedelmes ciprusod ágai
Gyászos homállyal sirjaikat soha
Bé nem borítják; a dücsőség
Mennyei fénye lebeg fölöttök.
De melly szokatlan láng csap alá szemem
Héjára? Boldog lelkek örömhelye!
Már benned országod dücsőűlt
Nunkovicsunk; s lefelé tekintget.
Itt látja, mint dől lakhelyek a Világ,
Tündér piarcán fennyen uralkodó
Nagyoknak is, kikben halandó
Társaik Isteneikre néznek.
Pálcájok, amelly több ezerek fölött
Villog s ha szükség, megtöri a kemény
Nyakú gonoszságot, kezekből
Egy rövid óra alatt kifordúl.
Márványra festett pompa, kevély nevek!
Fényes hiúság képi, nagy oszlopok!
A semmiség bús éjtszakája
Csalfa világtokat elborítja!