Mit gyötröd szomorú szívemet, oh igen
Durcás Múzsa? miért távozol el, mikor
Szemlélsz nyúlni kicsinded
Lantomhoz? mi bajod? felelj.
Vétettem? szabadon mondd ki hibáimat,
Kész jobbítni magát, aki megismeri
Vétkét; sőt bizonyos már,
Hogy jobb, mintsem előbb vala.
Múlván a sivatag Tél, puha szárnyakon
A csendes Zefirek visszahozák megint
Mindnyájunk örömére
A vígság nevelő Tavaszt.
Ugrál nyája körűl Títirus, és paraszt
Sípján víg dalokat billeget: Istene,
Pán meg nem veti, bátor
Kis mézet, s tejet áldozott.
A Szántó, mihelyest kél az aranyhajú
Hajnal, tulkaival metszeti gyöpjeit,
Nótáit fütyerézvén
Örvend; mert vele van Ceres.
Bátran járja Vadász a ligetek setét
Mélyét, s a felemelt bérceket; útain
Vígasztallya Diána.
Senkit sem hagy el Istene.
Ah! ílly boldog akar lenni, ki tégedet
Tisztel, Múzsa! ki már laurusokat rakott
Oltárodra! Reménylek;
A láng szépen emelkedik.