Kiment a csirke későcskén, s asztag körűl
Magot szedegetett: s ímhol! egy vén, és sokat
Próbált, róka reá bukkant véletlen; szegény,
Mivel szabadulására módot nem talált,
Megálla, s nagy ijedtségében szörnyen reszkede.
A róka, látom, mond, hogy félsz, mert engem is
Azok közül valónak gondolsz, kik gonosz
Szándékból titeket lesnek és pusztítanak.
De hidd el, azon istenteleneket gyűlölöm,
S vajha kiveszthetném e világból! fáj bizony,
Fáj szívem, mikor a gyenge és szelíd nemet,
Amillyenek ti vagytok, olly kegyetlenűl
Ölik, pokol fajtái, nem föld állati!
Védelmezőtök voltam eddig, és leszek
Ezután is, miglen bennem a lélek piheg.
E tájra most, alkonykor, illyen gondolat
Hozott, hogy a csalárdok ellen, kik setét
Éjjel leginkább háborgatnak bennetek,
Oltalmazzalak. Ólatokon, fogadom, nem teszen
Erőszakot sem róka, sem farkas s egyéb
Rabló szemem láttára. Élesztő öröm
Járta el a csirkét és ragadta magán kívül.
Az ólba, mellyben már társai aluttanak,
A nagy kegyelmű védőt vezeté csendesen;
Ott a szárnyasokat mind elölte.
Leggonoszb,
Gonosztévők közt, a próbált hizelkedő.