Nagy meghasonlás támadt a gyomor s tagok Között; Ezek amazt vádolták, hogy csak hever; Ellenben ők izzadnak, fáradnak, törik Magokat: amit sok bajjal öszvegyüjtenek,
Feleszi s emészti egyedül a dologtalan. Én, mond a szem, jó reggel felnézek s kelek: Napot napestig, mint valamelly őr, nyugtalan Vigyázok, ami kárt tehetne, messziről
Látom, s előre megmondom, távoztatom. Én is, mond a nyelves száj, intek szüntelen, Ez jó, amaz nem, ezt kövesd, amazt kerüld. A kéz, kapálok, mond, kendert vetek, szövök,
Varrok ruhákat, építek házat, s ha kell, Fegyvert fogok, s a közjót védem emberűl, Sok effélét nagy hosszasan számlált elő. Hát ide s oda mennyit járok, mennyit fáradok
Én, kezdi a láb, rajtam áll egész teher (Ne legyen szóm senki bántására); mégis, ím! Legalább valónak tartatom, megvetettem. Végezzünk nagy tekintetű dolgos tagok!
A henye gyomornak ne legyünk mindig rabjai. S imezt végezték: “Minthogy heverő a gyomor,” És nem dolgozik, étel, ital ne adassék neki.”
A gyomor ugyan, jól tudván a következést, Ellent szóla, de hiába. Tőle több napig A tagok elvontak minden eledelt és italt. Azonban a szem lankad és lankad s alig
Pislog: nagyot kezd a fül is hallani: magát A kéz nem bírja: a száj, mint hal, tátogat: A láb akarna menni, s nem mozdulhat el. Illy állapotban akarák tenni tisztiket,
De már késő volt; a gyomor, melly őket is Öntözgeté, mint valamelly ér, kiszáradott, S kinok közt vele fogytak ki a botor tagok.
Cookies on Poetry Cove