Plutó, az Alvilágnak fő ura, számba vőn
Minden lakost, ki leköltözött hozzá, s örök
Házhelyt nyert tőle: látta, hogy fele sincs teli
Roppant birodalmának. Sokat ugyan, mond, taszít
Setét pusztámba a had; mert számtalan ezert
Öl meg: sokat az irígység, sokat a vakmerő
Harag; sokat a víz, tűz, kő fojt, éget, üt agyon;
Mint késő őszkor a falevelek, hullanak;
De mindez nekem igen kevésnek láttatik.
Mikor így tünődék, váratlan vendég jöve
Hozzá a Felvilágból, a hires-neves
Torok-gyártó, ki őtet megvigasztalá.
A dobzodó öröm, mond, itt veled leszen
Ezered magával nemsokára; már hörög,
Erejét kirázta, ette s itta, társait,
Ámbár, tudnám is, fel nem számlálhatom.
Egy szót se, mond Plutó: amit hallék, elég.
Mértéktelen élet az életet sietteti
Fogytára. Erről irtam e kis költeményt.