Oh! ha szép híred vala gondom eddig,
S általam, kis Lant, nevet érdemeltél:
Jer, magyar dalt zengj; magyar a te Honnyod,
Nem Görögország.
Cifra bokrétát ne remélj azonban;
Nem magyar földön terem a borostyán;
Vagy, ha kél is már, sok üdőre nő fel
Mái világban.
Amit embernek keze nyujt, veszendő:
Halhatatlan vár, s keres a valódi,
A nemes Virtus: maga ő magának
Bére, jutalma.
Egy magas hegynek tetejére tette
Templomát, mellynek tele van tövissel
Útja: környékét kifacsart veríték
Tengere mossa.
Nagy nehézségü, repedett, lecsüggő
Szirteit zúgó szelek ostromolják,
S a tüzes villám ropogó haragja
Döngeti, rázza.
Számtalan népek seregelnek öszve
Tágas aljánál, kiket üdvözölvén
Szent mosolygással, s neki bátorítván
A Kegyes, így hí:
“Jöjjetek hozzám!” Megijedve hallja
E dücső szót a puhaság: pirúlva
Ballag el, s szégyen helye rejtekébe
Visszalopódzik.
Megjelent, hogy csak valamit csudáljon:
Látta, hogy nincsen piperéje; látta,
Hogy kezét, képét kisütötte, törte
A dolog, a nap.
“Jöjjetek!” hangosb szava a henyélő
Lomhaság szívét, (Egek! - engedelmet!)
Mint sebes mennykő, megütötte, s eldőlt
A csuda állat.
“Jöjjetek!” S ekkor vetekedve minden
Nemzetekből a jelesebb Vitézek,
S a szelíd Pallás követői, méltó
Bajnoki mentek.
A nagy Árpádot sok ezer sereggel,
S Hunyadit láttam koronás fiával.
Már jeget törtek; mire várakoztok?
Ifjak! utánnok!