Látván Jéremiás, hogy amaz fő nemzeti váras, Jérusalem szörnyen ki vagyon forgatva helyéből; Hogy már gyászba borúlt minden pompája, hogy eltünt Fénye, s dücsőséggel ragyogó felsége: megindúlt
Szívében, s a templomnak töredékire dőlvén, Sok zokogási között bús mellét verve, szerelmes Honjának szomorú vesztét így kezdte siratni: Hát illy véletlen, s illy gyászos sorsra jutott-e
E váras, melly büszke fejét, mint földi királyné, Fenntartotta minap; s amellynek imádta hatalmát Minden egyéb nemzet, diadalmit látta, csudálta? Mellynek az ellenség megréműlt néha nevére,
Hát rabláncra vagyon már bátor népe szorítva? Régi szabadságát elvesztvén szolgai módra A dühös Asszirius gőgös kényének adózik? Jaj! szép vára, Sion, kiürült egyszerre, kipusztúlt!
Elhagyatott! kínos sorsát jajgatja setétes Éjjelein; nincsen, ki valóban szánja keservét, Nincs, ki rokon kézzel letörölvén könyveit, oltsa Égő szívének fájdalmas lángait: ah nincs
Senki, kivel sirhasson is együtt. Mindenek íme Megvetik! Akik előbb frígy-társai voltak, elállván Tőle, szerencsétlenségét gúnyolva kacagják, S így mérget hintnek vad örömmel szíve sebére.
Júdás, hogy szomorú rabságra ne jutna, hogy édes Honja dücsőségét méltatlan gyászba ne látná, Elszaladott: idegen földön bújdosva kerűli Mennykövi fegyvereit Káldornak. Hasztalan! ez már
Elfoglalt minden helyeket, s szűk útakat: öl, dúl Tábora. Júdásnak nincs többé nyugta, reménye. Oh Sion! oh nemrég mennyeknek mása! királyi Templomod, Oltárid, felséges tornyaid, ékes
Oszlopid, a földön szanaszét leterűlve hevernek. Jaj panaszok töltik szomorú útcáidat. Ah! nem Láthatsz már ezután, ki tebenned régi szokásként Áldozatot tegyen Istennek, s szent ünnepet üljön.
Papjaidat gyászban látom keseregni, leányid A ragyogó napfényt megkárhoztatva, halálos Fájdalmok közepett jajgatnak, s melleket ütvén Szaggatják hajokat: valamerre tekintek, előttem
A sok szörnyűség rémítő képei; minden Néma, csak a nyomorúságnak szava hallatik: a bús Inség nyög, s minduntalanúl panaszokra fakad ki. Tudnillik már most az Igazság Istene méltó
Bosszút áll rajtad; régen letapodtad az Ő szent Törvényit, kegyes intésit kinevetted; örűltél Undokságidnak: sőt napról napra tetézted, A sok bűnre hanyatthomlok, mint esztelen állat,
Szüntelenűl vetemedvén. Hogy vesztedre jutottál. Jérusalem! hogy az ellenség feldúlta temérdek Kincseidet: hogy az al, s fel Rendet elűzte: hogy annyi Kisdedeket dühösen kiragadt az anyáknak ölökből,
És felmészárlott szemeik láttára kegyetlen Kézzel; mindezeket förtelmes bűnöd okozta! Hol van amaz híres váras szépsége? Sionnak Hol van tündöklő két csillaga, két szeme? hol van
Rózsa pirosságát megelőző színe? hol, amit Elbámúlva csudált az egész föld, s amit irígylett? Íme, királya, kevély fejedelmei, hetyke vitézi Hitvány rabszolgák! kezeken lánc, durva bilincsek
Kényes lábaikon pengnek; mint űzi s loholja Őket az ellenség! mint dőlnek emerre s amarra, Bágyadt tagjaikat húzván! Így rogy le ináról A kos nyár közepén, mikor a nap rétre, mezőre
Forróságot ereszt, s minden füvet elsüt, eléget. Ílly nyomorúságban rossz tetteit ismeri, szánja Elkövett bűnét, forró könyvével akarja A felségesnek szívét lágyítni, haragját
Engesztelni. Igen későn jő észre! hiába Hinti fejét gyászporral, hasztalan önti szeméből Vérrel elegy könyv záporait: boldogtalan: akkor Kell vala sírni, mikor szent férjfiak által előre
Hírdettette, hogy Ő már készen tartja kezében Súlyos mennyköveit, s majd, majd lebocsátja Sionra. Volt még akkor üdő megtérni, s imádni lehajtott Fővel az ég, a föld nagy Urát, rettegni hatalmát,
Meghálálni ezer jó tettit, drága kegyelmét. Mert Ő tette Siont naggyá, Ő szerze Sionnak Kincset, erőt, fényes nevet; Ő vala gyámola mindég. Most, mikor a várast a tűz, a fegyver emészti,
S vérpatakok follyák útcáit, most, mikor a nép Vérében fetreng, s nem lelhet semmi segédet, Hogy szabadúlhasson; mikor el van temploma hányva, S annak imádandó porait csúfolja, s tiporja
A dühös ellenség: mit használ sírni, zokogni? A megbántódott Istennek szent keze régen Megfenyegette, s az ég szörnyű dörgési fölötte Több ízben zúgtak, fel akarván költeni vétkes
Álmából, de Sion nem gondola semmit ezekkel. A haragos mennynek rettentő nyílai közt is, Oh, iszonyú vakság! Bordéllyá tette tulajdon Házát, s a puhaság trágár kebelében alunni
Mérészlett. Így, így vonszotta magára haragját A kegyes Istennek! ki szeretni tud, és akar, amíg A vétkek sokasága ki nem csavarítja kezéből A bűnt érdemeként megalázó mennyei vesszőt.
Puszta hazájából idegen földekre kikelvén Nyúgalmat keres és örömet: de szaladnak előle E jók: megsértett félékeny lelke, gyalázat, Szégyen, bú, kétségbeesés késérik, ijesztik.
Hogyha talám valakit szemközt lát jőni, legottan Visszacsavarja fejét, s szemeit betakarja kezével, Irtózást okozó sebeit szégyenli: fekéllyel Lábai megförtöztettek; rút teste miríggyel
Meg van rakva, halált fú poshadt melle, kivetve A száraz földön nyomorog, jajgatja keserves Napjait éltének: nem látván régi barátit Elpártolt rokonit, s fiait mellette; Nagy Isten!
(Így zokog) Ah! egyedűl te segíthetsz engem ezentúl! Nézz sebeimre kegyes szemmel, nézz! s hogyha tenéked Tetszik, könyörűletlen Babilont kacagásra fakasztja! Jaj! már nem nyerhet zokogásra bocsánatot! égő
Szívének buzgó kérelmei mind elenyésznek A levegőn, s fel nem juthatnak az égnek Urához. Aki sokat tűrt, várt eddig, s nem akarta haragja Mennykövit a népnek feslettségére leszórni.
Mostan igazságát nyilván kimutatja, s hatalmát. Íme, kevélységét Szolimánnak földig alázta. Sok kincsét, mellyet, vagy az ég jósága vezetvén Fegyvereit, győző erejével szerze; vagy elmés
Munka, s királyoknak takarékos gondja rakásra Gyűjte sok esztendők által, kizsarolta dühödve A Káldor, vagy irígységből a tűzbe vetette, Hogy megemésztetnék. Ez, ez annak haszna, gyümölcse,
Hogy megszegte hitét, s azokat, botor alkura lépvén, Társainak fogadá, s a szent templomba ereszté, Akiket eltiltott házától, és kirekesztett Szent oltáraitól, mint undok népet, az Isten.
Nemcsak az ellenség vérengző fegyvere által Bünteti elpártolt fiait Szolimánnak az Isten. Ah! kínosb eszköz szent tetszésének az éhség! Íme, miként nyögnek bágyadtan az emberek! Ah! nem
Emberek! árnyékok borzasztó képei! csontból Álló szörnyetegek! négykézláb másznak az inség Elpusztúlt mezein. Nincs, aki segítse halálos Kínjok közt; ha mit elrejthettek, mellyre sem a tűz,
Sem pedig a dúlók nem akadtak: drága ruhákat, Bébor köntösöket, gyémánttal, ezüsttel, arannyal, Bővén béfoglalt csészéket, készek od’adni Egy falatért, amelly megtartóztassa röpűlni
Készűlt lelkeiket. Hol, hol van régi szerelmed Szent Isten! kedves Szolimánhoz? nézz le Sionra, Hallgasd meg szomorú panaszit, hallgasd meg utolsó Inségére szorúlt nyomorúltnak jajjait! Oh! én,
Így sír fel hozzád, oh: én boldogtalan árva! Régi szerencsémből mi kegyetlen sorsra jutottam! Oh! te, ki mellettem jársz, és kélsz, addig is állj meg, Oh útas! kérlek, míglen sebeimre tekintvén
Láthasd, nálamnál ki legyen több kínra kitéve. Engem az Ur, mint szólott búsúlása haragja Napján, megszede mint szőlőt a gazda, s előbbi Díszemet elfosztván pusztán hagya. Nézzed: az égből
Rám küldötte tüzét, melly mellemet általütötte; Minden csontokat, és ereket megtört, megemésztett. Tudnillik, hogy ezen sanyarú vereségei hozzák Helyre kevély eszemet, s szent engedelemre tanítsák.
Lábaimat, mellyek gonosz ösvényekre, szemérem Nélkűl hordoztak, nagy erős békóba vasalta. Hogy fájdalmaimat rám gerjedt lelke nevelje, Én magamat földhez szegezett, s kis üdőre sem enged
Megpihenést! ez még nem elég: kikereste haragja Undok vétkeimet, s azokat mind öszvekötözvén, Mint valamelly terhes láncot rá verte nyakamra. Ah! ezalatt romlott meg erőm, ez gyötri szünetlen
Vénségem, melly sírja fölött már várja halálát! Melly iszonyú felleg támad fel az éjszaki sarkon! És melly rettenetes zúgással ereszti magából Ordító szeleit! Dávidnak háza, királyi
Széke remegj! réműlj fényes palotája Sionnak! S ti falak, és híres bástyák rettegjetek! eljött Végső romlástok nem várt órája! reátok A megbántódott Isten lebocsátja haragját.
Ah, de mit emlegetek? Jaj! gyászos sorsa Hazámnak, Follyatok, oh szemeim, s vér könyveket öntsetek! íme, Vétkes Jérusalem fel van forgatva fonákúl! Kőfalait, s az egekbe merűlt nagy tornyait, ékes
Szent egyházát, és kapuit kifeszítve helyekből, Látom: az ég villámainak tüze most is emészti. Dávidnak pálcája, dücső koronája, kegyetlen Kézbe kerűlt: a Nép felszentelt atyja, királyi
Méltóságától megfosztattva, bilincset Hurcol, s sokkal alábbra való egy gyermeki váznál. Hah! mi homályba borúlt felséges napja Sionnak, Sírnak az élemedett Öregek, s a földre szegezvén
Sok könyvtől fáradt szemeket, keseregve porozzák Ősz fejeket gyászos hamuval: szép dísze Sionnak, A Szűzek titkos siralommal könyvezik édes Honjoknak szomorú veszedelmét, mostoha sorsát.
Ezt siratom, magam is, s bár könyveim árja haszonnal Folyna Hazám nyomorú esetén! Sion, árva Hazámnak Hajdani vára! kinek vagyon olly érc szíve, ki téged, Mostani állapatodra tekintvén, meg ne sirasson?
Cookies on Poetry Cove