Minden mező s rét zöld ruhájában vala,
És a nap hevesen inkább, mint melegen sütött,
Midőn Menalkás vídám dudaszóval szeléd
Nyáját, a hűs erdőkhöz közel, egy kellemes
Térségre hajtá; tömlőjét a neki
Kedves bárányának nyakára felköté.
Amint legele szép nyája, ő is ballaga,
Már messze, s nem tudta, hogy elmaradott kedvese,
Kit a pásitnak selymén mély álom nyomott,
Mellyből csak a vad ordacs ijeszté fel szegényt.
Látván halálos gyilkosát, végkegyeleműl
Kikérte, hogy, minekelőtte kis élete rövid
Pályájának végére jutna, pásztora
Sípját fujhatná: s fújta azt keservesen,
Az erdő zenge, s a hangot kettőzteté.
Mi lett? a hív vigyázók, a komondorok,
Hallván, egyszersmind ismervén, a hangokat,
Oda sietének harag ordítások között;
A lator elhagyta az ártatlan bárányt, s szaladt.