Jó hazafit tisztelt ekkédig Hunnia benned, Pyber! most nagyot áld. Oh! hol? hol késel Egeknek Fénye, te tündöklő Nap! Jer, s űzd széllel az éjnek Sűrűjét és hozz író-tollamra világot:
Úgy ébred fel egész lelkem, s úgy gerjed örömre; Mert a jóltévőt vígan kell áldani, zengni. Hát már Virgilius, Rómának mennyei dísze, Nemcsak amaz téren, hol sásos Mincius elfoly,
Fúvja furuglyáját, s tündérként változik; egyszer Titirus, és nagy Urát, Augusztust, tiszteli méltó Hálával; másszor szerelemre, panaszra, haragra Fellobbant Coridon, vagy más álképnek alatta,
Pásztori dalt mondván kedvelteti nemzeti nyelvét; A vad, irígy, szilaj erkölcsöt, nem durva tanító Mester, gyengén fogja s szelíd érzésre vezérli. E nagy jót, noha már a Virti mezőkön egészen
Szittyai öltözetet vett fel, mint híve hazánknak Most is közli velünk; mert nyelvünk kedves előtte: Érzékeny, hajló mint szíved akarja: ha víg vagy, Víg; ha szomor vagy, bús; ha kemény vagy, rettenetes.
Légy Nyájas, kellemetes leszen: úgy fog hangzani rajta Szép Amarillisnak neve, mint a római nyelven. Pyber! adass koszorút Dávid sípjára, hogy aztat
Kodrus lássa, s irígy bélit mérgében epessze. Tégedet én, mert Kalliopém ígére segédet, A magyar Égnek öröm-palotáiba, hol csak az érdem Fog helyet, és fénylik mint csillag, vinni akarlak.
Nálatok Énéás Tiberistől a Duna s Zsitva Áldott partjaihoz jutván, nyert házi kegyelmet. Látta nagy Árpádnak villám kardokra s lovakra Szült fiait, s őket meg kezdte szeretni; beszédek
Tetszett néki, s azonra szokott kis üdőnek alatta. Szárazon is, vizen is, mikoron bújdosni kiindúlt Trójából, történt esetit több századok olta Hallották Eleink; de vitéz létekre sem adtak
Annyi hitelt, mennyit tőlök jó szíve reménylett; Mert idegen nyelven szólott hozzájok; azonban Bal sorsát, amellyet igen szomorogva beszélt el, Megszánták emlékezvén a régi üdőkre,
Mellyekben magok is, bújdosván szerte, hasonló Inséget tűrtek; míg e szép földre jutottak. A nyomorúságon csak azoknak szívek esik meg, Akiket érdeklett immár a csalfa szerencse.
Melly nagy öröm hát most nyelvünkön hallani részént Őt, részént nagy Virgiliust, ki hazája nevéért E Hősnek történeteit versekbe szorítá. Hasznos is e Költés. Halld, amiket ő maga Didó
Kérésére beszél szomorún könyvezve. Ne csúfold Azt, ki hazájának veszedelmét sírva beszéli. “Mi, mikor a Görögök, több évnek utána hiába Víván, látszottak Tróját odahagyni, letettük
A fegyvert: kezdtünk gond nélkűl élni, s az eddig Zárt kapukat kinyitottuk: jártunk nézni gyakorta Egy falovat, mellyet Pallásnak tiszteletére A ravasz ellenség építvén ott hagya nálunk;
Mint feldomborodott hegyet álmélkodva csudáltunk. Majd, ki emezt, ki amazt, mondotta felőle: hasonlás Lőn, s a jó jelt sem magyaráztuk jóra. Királyunk, Egynémellyt, kit egész várasban senki nem ismert
És ez okért méltán tartottunk tőle, kezünkből Elvett, és szabadon, könyörűlvén rajta, bocsátott. E jövevénynek eszén járt, és hallgatta tanácsát: A nagy ló ha behúzattatnék, Trója szerencsés
Lenne. Legott kezdénk falainkat törni; s letörtük S víg énekszóval várunk közepére bevontuk A vesztünkre csinált terhes lovat. Oh haza! hajdan Híres Trója, vitéz lelkek dajkája! Örűltünk
A jeles ünnepnek mind estig; azonban az éj jött. Minden polgárak s katonák álomba merűltek. Ekkor azon Görögök, kiket a ló potroha tartott: A nagyon álmosodott s részeg várasra rohantak.
Tűz, láng már lobogott: kard harsoga, csattoga, vága, Lármázás, dühzaj veszedelmet hírdete, Vesztünk.” A magyar Énéás felségesb hangon emelte Ezt fel, minden igaz Hazafit vígyázni tanítván.
Majd mikor a Költő hadakat zeng trombita s dobszó Elrivadási között; mikor a Mars mennykövez, ordít, S a bátor lelkek, szabadon meghalni, vagy élni Elszánván magokat, villognak fegyvereikben:
A jó vér és szív, melly a köz honynak ügyéért Verni s mozogni szokott, a szép példákra megindúl. Oh, mindezt idegen nyelven bajos érzeni! szívünk, (Olly kényes!) csak anyánk ajakin lel mézet. Örömre,
És méltó hálára fakadhat nemzeted, édes Pyberem! E munkát te szerezted meg neki, szóval! Sőt, noha dúsgazdag nem vagy, költséggel is Áldunk! És zengjük neked: üdvöz légy Áldotta Hazánknak!
Cookies on Poetry Cove