Már a dücsőség karjai közt örök
Fénnyel ragyogván, földi dicséretet
Nem vársz, nagy és bölcs őseidnek
Dísze, nemesb onokája, Forgács!
Midőn lehányván testi ruházatit
A tiszta lélek, visszaröpül az ő
Kegyes Teremtőjéhez, aki
Tudja kinek-kinek a jutalmát;
A boldog ország szent palotáiban,
Nyer a sokat tűrt virtus igaz nevet:
Itt megvetést, mint ismeretlen,
Szenved az emberi büszkeségtől.
Oh! csak Te látod, mennyei Bölcsesség!
Az embereknek szíveiket; Te adsz
Nekik megérett, hív tanácsot,
S szent tüzet a jeles érdemekre!
Felkelnek osztán védeni a Királyt,
A köz Szabadság, a Haza gyámolát,
Törvény szerént, s rettenthetetlen
Lelkek előtt remeg a gonoszság:
Melly arca nélkűl szűntelen üldözi
Azt a nagy Égből ingyen adott dücső
Kincset, s hogy elnyomhassa, minden
Ördögöket kicsal a pokolból.