Tí, egy Anyának - a Hazának - magzati! Szelid Minerva tisztelőji, fájdalom! Tí! mint a részeg vad Trácok kardra kikelvén Egymást vagdalják; vagy mint mikor a nekibőszült
Darvak szaggatják magokat botor ostobasággal: Egymásra törtök! A szent barátság láncait Eltépvén, s szórván magatokról,
Mint szilajok haragot leheltek. Nincs soká tartó öröm életünkben; Most reánk pillant, s mosolyog szemünkbe, Íme! még szólok, s kezemet feléje
Nyújtom, elillant. S mikor fog ismét visszatérni? A bú setétes fellegi közt magát Meghuzva, el nem hagyja helyét, makacs,
Kérlelhetetlen, büszke, gyilkos. Fegyvert az ellen fogjatok, Mint jó Vitézek, Harcoljatok.
Csendes nyúgodalom! mennyei kincs! te vagy E földön boldogságunk fő tárgya! ki fellelt Tégedet, érzi, hogy él; És noha szalmás
Szűk kalyibában, Kis tüze mellett Rágja kemény kenyerét, Érzi, hogy édes
Élete néki. Menj fel az Égbe, s amaz csuda fényű testeket, a nagy Természet nagy munkáit nézd rendre s csudálljad; Visszajövén magadat kibeszélnéd;
De nem találván senkire, Kezd örömöd busulni magában. De melly keserves szózat érdekel! Gonosz Visszavonás, hah! rút fajzatja pokolnak! elöntvén
Émátnak mezeit vérrel, jő, s kürtöli bűnös Győzedelmének fiait, kik önnön Honnyoknak szívébe döfödni Merték fegyverek élét.
Dühös! kegyetlen fajzatok! Ha már vitézi véreteket kiontani Elszántátok; elég okotok vala rontani népét, Benneteket nevető Babilonnak,
S bosszút állani régen Tévelygő Krásszus lelkéért, s Róma nevéért. Térj, térj meződre vissza képtelen csuda, S vessz el örökre!
Cookies on Poetry Cove