Párducos Árpádnak lelkes maradéka, Magyar Nép! Harsány tárogatód, mellynek hangjára felindúlt Érzékeny szíved, megszűnvén fúni vitézi Tűzbe hozó haragod mérsékeld, s férjfi, de nyájasb
Szemmel nézz, amíg Músám elpengeti lantját! Néktek, erős Scythák kedves maradékai! kikben A Haza hív fiait nagy örömmel látja; kik élni, S halni Királyotokért még tudtok, atyáitok áldott
Nyomdokikon járván, néktek zeng énekem. Oh te Véres Rákosnak szomorú térsége! te Mársnak Szent helye! mellyre kegyes szemeket vet mostan is e Vár, Amellyben hajdan nagy Mátyás udvara fénylett,
Oh te is egy kisség intő szavaimra figyelmezz! A nemes, és bátor lelkek, kik harcra születtek, Fegyveriket, mikor a vérnek mezejére kiállnak, Férjfi vitézséggel szokták forgatni: ha megszűnt
A harc, hív szem előtt tartják mindenha, s megőrzik A lassan, s titkon rágódó rosda fogától. Bár olajágak alatt legyenek, vígyáznak előre, Hátra; mi történhet forgatván gyakran eszekben.
Sok szomorú példák mondják: a csendes időnek Édessége hamar puhaságot szül, s veszedelmet. Így romlott meg amaz nagy Pénus is, aki negédes Rómának több izromban megrázta hatalmát;
Amikoron Priamus megtúnyúlt udvara táncol, Tobzódik; mikoron Fejedelmei, Bajnoki vígan Játszanak, és részént heverésznek elázva, s ledöntve Serlegeik közepett; részént egymásra köszöntik
A nagy billikomot, bátran dőzsölnek, ijesztik Szóval az ellenség seregét! felrakta vitézi Népét Akhilles Trójának büszke falára. A törvényt a bűn letapodta; böcsűlet, igazság
Számkivetésre szorúlt: az erőszak uralkodik; illy harcz Győzni tanúlt fiakat kíván. Bellóna kezében Tartja borostyánját, s szólít: fegyverre vitézek! Halljátok? Ti! Oh! amerre foly a Duna, merre
A Tisza; merre zajos Drávának, merre csavargó Szávának haragot tajtékozó habjai zúgnak: Tí! nagy atyáitokat követők! ti vérrel elöntött Útra, s halálra szokott lelkek hazabéli Vitézek!
Nem lesztek jutalom nélkűl, nem! kedves anyátok A Haza, nagy, szent Név! köti már a ritka dücsőség Zöld bokrétáját fejetekre; hatalmatok által Él, s élhet! legyetek hívek! mind nyájas üdőben,
Mind mikor a kétes hadnak zászlói lobognak.
Cookies on Poetry Cove