A Bölcs magában bízik; az ellene
Felkelt Szerencsét, mint valamelly kemény
Szirt a haboknak csapkodásit,
Érzi, de férjfiasan megállja.
A Nap, mikor feljő, s köd emelkedik
Súgári ellen, fényszekerén nevet,
És megszokott útját kijárja:
A buta pára lehúll, s enyészik.
Amaz kiszegzett célja felé siet;
Ha néki gátot vetnek irígyei,
Nagy lelke, csendessége mellett,
Érezi emberi hívatalját.
Bár sok veszélyek közt forog élete;
Azt tiszteletben tartani nem szünik.
Ha sorsa nem változhatatlan;
El meri várni dücső halálát.
Zengd győzedelmét mennyei lantodon,
Músám! s azoknak szíveiket, kiket
Kaján szemekkel tart az álnok
Cimbora, bátorodásra gerjeszd!