Eggy gyönyörű dombot választván nyári lakásúl Pindusnak ernyes oldalánn vérszemes Ámornak szép annya, kivitte magával Cyprus-szigetbűl gyermekét,
hogy buja lángoktúl mentt érzésekre tanítsa e’ szent ligetnek eggyügyű népe között, hova még a’ romlott várasi erkölcs mindaddig át nem hathatott.
«Fébus’ húgaihoz feljárhatsz játszani,» úgymond virgoncz fiának, kit kezénn eggy kies alkony utánn mulató kertébe vezérlett; «rosszat közöttök nem tanúlsz.
Ámde az ösvénybűl ki ne menny, melly innen Apollo’ épűletéhez felvezet, hogy ne talán sűrűi között a’ puszta ligetnek vad állatokhoz tévelyedgy.
Onnan is úgy ügyekezz haza jonni, hogy el ne setétedgy, ‘s e’ domb alá, hol házam áll, a’ szatirus-nyájnak völgyébe le menni ne próbálly! Bozóttal átfontt lapjainn
két nagy czédrus alatt eggy mélly kút fekszik. Apollo itattya ebbűl bárusit, hogy megrészegedett fővel dalolásra fakadván, magos regéket írjanak.
Ezt te kerűld, ne talán iszonyú méllyébe lebukván, dühös vizétűl megromolly.» Szót fogadott Ámorka soká, ‘s már szembekötőskét, vagy czinczogót, már zálogot
vagy bújóst játszván az enyelgő Músacsoporttal, eltöltögette napjait. Ámde tapasztalván, hogy víg játékai által kis szíve jobban meghevűl,
mellynek gerjedező tüzeit Fébusnak akarta bölcs udvarában hűteni, ‘s hogy mulatási utánn újúltt hatalommal ocsódnak mellyében ollyan vággyai,
mellyek elégítést nem lelnek gyermekörömben, megúnni kezdte úttyait. A’ szatirus nyáj is, mikor a’ Músáknak ölébűl fészkébe vissza repdesett
estve felé, ‘s a’ kút, melly dőre dalokra hevíti a’ bárdusoknak torkait, a’ szabadabb síknak tiltott szépségivel eggyütt, eszébe tüntek szüntelen’.
A’ tilalom vétekre noszít, ‘s a’ lopva beszürcsöltt kéj édesebbnek tartatik. Végre lement, ‘s a’ czédrusokot fellengeni látván, mély Castalishoz kullogott.
Még tova volt sima széleitűl, már érzeni vélte nyirkának édes illatit. Majd közelebb menvén, lefeküdt a’ gyenge selyemre, melly tiszta partyánn sarnyazik,
‘s nagyra meredt szemmel buborékit forrani nézvén, csudálta kristály gyöngyeit. «Ez legyen olly rossz kút, úgymond kétkedve magában, melly megdühítse véremet?»
‘s újjaival kóstolni valót meregetni akarván belőlle, addig csúszdogált, még derekának egész terhével előre simúlván, a’ csalfa kútba süllyedett.
Hangzott a’ zuhanás, hangzott tízszerte nagyobban Ámornak éles jajszava, melly felelő sziklái között a’ puszta hegyeknek megsokszorozván életét,
a’ szomorú esetet nyilván panaszolta eladdig, még híre nyögve felhatott Czipris’ tornyaihoz, ki szavát réműlve megértvén eső fiának, nyil gyanánt
a’ szatirus térségre repűlt, ‘s a’ kútba tekíntvén: «nem mondtam úgye, gaz kölök! hogy bele buksz? Nyújtsd fel kezedet, szárazra segítlek.» Azonban Ámor, szétfeszűltt
szárnyaival tartván tetejénn a’ gyenge vizeknek lankadni látszó tagjait, felmosolyog, ‘s «áh! Asszonyanyám, melly édesek, úgymond, e’ drága kútnak hüssei!
A’ kaczagó Musák tüzemet csak gyújtani tudgyák; e’ kút hüvíti véremet. Bölcs Helikon! nyújts bérczeidenn csemegéket azoknak, kiknek nem égnek szíveik!
Én köteles nyilazásim utánn ide járok ezentűl napalkonyonkint fürdeni.» Tiltsd meg az ártatlan mulatást a’ gyermeki szívnek, törvényszegésre szoktatod;
és ha talán igazat nem mondasz néki azokrúl, a’ mik javára nincsenek, megsejtvén üregét szavaidnak, jónak itéli még a’ veszélyes rosszat is.
Cookies on Poetry Cove