Homályos fátyol lebeg környékemben
‘s elrejti árját titkos könyeimnek.
A’ sors, iriggye szép reményeimnek,
gúnyolva üldöz minden lépésemben.
Bátyámnak karjánn járván ösvényemben,
ah! hogy ne várjak végre boldogságot,
melly megdücsítse a’ szívbajnokságot
létemmel támadt súlyos tűrésemben?
Oh! szűnny meg kétes szívem panaszkodni.
A’ hajnal hozza már talán kezében,
a’ mi elrejtve volt a’ sors keblében;
‘s azontúl nem fogsz többet fohászkodni
villámja által eggy szempillantásban
örök vidámság támad e’ lakásban.