Legszebb korában hát csak elaszhatott híres Biharnak drága tenyészete, elköltözött az Alkotónak szent kebelébe Szabó barátunk!
Tsendes könyek köztt képzelem untalan’ mikint ohajtá: hogy remegő kezét búcsúzva még egyszer tehesse holta előtt szeretett kezünkbe.
De börtönyinknek durva rekesszei, mellyek szegénytől elkülönöztenek, nem engedék meg, hogy halandó karjainak jeleit vehessük.
Tornyos Lienznek kőfalas udvara, hol véle eggyütt a’ komor éjszakát reménnyel áltató beszédnek váltogatási között kiültem!
Benned szögeztem visszölelési köztt lassú halállal tellyes ajakira vég csókomat. Tebenned élt még énnekem, alkonyodó barátom!
Nem látta többé városodonn kivül érette váltig csüggedező szemem, csak bús nyögése tűnt be hozzám rejteke’ réseiből koronkint.
Ti, kik rekeszben tűrtök az Inn felett, indullyatok meg társotok’ alkonyán, sirassuk eggyütt, kik köz okból mennyei szíve miatt szerettünk.
‘S ha majd az enyhültt sors’ könyörűlete megnyittya egyszer dupla vasajtajit szűk tömlöczinknek, hogy hazánkba hempelyedő vizeken lefollyunk,
menjünk el eggyütt szent maradékihoz, ‘s öntsük ki sírjánn tiszta dicséretit, könyzáporinkkal megjegyezvén hantföldelét elaludtt öcsénknek.
Ő majd lebegvén arczulatink között, nedves szemünköt nyögve törülgeti, ‘s érette sínlő szíveinket mennyei csendgyeivel megáldgya.
De ti, Tirolnak jámbor öregjei! e’ néki szenteltt földre ne lépjetek, hanem, ha néma tisztelettel mint örökös siralom’ helyére!
Az nyugszik ebben, kit tudománnyai jónak, nemesnek szíve, szerelmei szelídnek, ah boldogtalannak, tett egyedűl az agyas Szerencse!
Cookies on Poetry Cove