Hogy vitorlámot darabokra zúzván
a’ gonosz szélvész, habozó hajómbúl
eggy magos szirtnek meredek hegyére
felmenekedtem,
‘s körme köztt nyögvén az üres magánynak,
mellybe a’ bal sors dühösen belánczolt,
a’ jövő élet ‘s az örök halál köztt
félve lebegtem;
szívölő búmonn könyörűlni kezdvén,
Tégedet küldött beborúltt szerencsém
Antalom! hogy még ügyemen segíthet,
tűrni tanítgass.
Hű barátságod nemesen felosztya
szenvedésimnek valamennyi súllyát,
jóllehet szíved magadét is allig
győzi viselni.
Óh! ha feltámad valahára ismét
csillagunk, és a’ nevető szerencse
visszavisz minket dobogó ölébe
bús Feleinknek,
légy azontúl is szeretője annak,
a’ kiben hozzád soha el nem alszik
a’ barátságnak tüze, még erében
mocczan az élet.