Rózsikához.

Szemtelenűl kacsongatsz Rózsika! rám, valahol velem öszvetalálkozol. Égni látom pirúló képedenn a’ dühödő szerelmet.

Oldalamot mindnyájok előtt megszállod enyelgve. Nyilván dicséred bájoló termetemet. Szememre hányod az asszonyokot, kikkel szót váltani láttál.

Megvallod önnkint lángodot, ‘s hogy tüzemet viszontag mély aluvásábúl kívántt lobogásra idézhesd, százféleképen ostromolsz.

Hadd ezeket, Barátném! hajdani szűzeknek, kik tűköreikbe tekíntvén, ‘s a’ rejthetetlen ránczokot arczaikonn tenyészni

borzadozó szemmel megsejtvén, ingyen ajánlyák a’ férjfiaknak szíveket, ‘s a’ szaladó legénykét mérges erőszakkal megölelvén, addig apollyák,

még irgalomra nem fakad. Szép ifiú korodnak gáncstalan orczádonn most nyílván gyenge virágja, serdűlni kezdvén termeted,

‘s kellemetid hatalmas fegyvereket nyújtván hódítására nemünknek, ne űzd el éles síp gyanánt messzeható daloddal

a’ madarat, melly zöld levelű lépfádra repűlend önnkint, ha veszteg várni tudsz. A’ hajadon leányhoz csalfa negéd illik. Várd meg, még szíves ajánlást

tesz lábaidnál pásztorod, ‘s bárha tüzes szerelme tetszik is, el ne fogadd, még számtalan ostromi által el nem ragadgya szívedet.

Férgesek a’ gyümölcsök; mellyek az ágaknak gyakrabb rázásai nélkűl önnkint ölünkbe húllanak.