Tsalfa Psiche! mit mosolygasz
lopva rám, ha nem szeretsz?
Vagy talán, ha rám katsongasz,
annyit tesz, hogy megnevetsz?
Nem tudod, hogy kegytelenség
eggy olly szívvel játszani,
mellynek lángját hűtelenség
el nem tudgya oltani?
Én tenéked örvendezve
áldoztam szerelmemet,
‘s ekkoráig tsüggedezve
kértem furtsa szívedet.
Kész is voltam kézfogással
megszentelni vágyamat,
‘s lábaidhoz háladással
tenni tellyes voltomat.
És te gúnyolásnak vetted
a’ szokatlan esdeklést,
‘s ok gyanánt tsak azt vetetted,
hogy nem szenvedsz rabkötést.
Így futékony kedveidnek
tág mezőket kémezel,
‘s nyája köztt sok híveidnek
lepkeszárnyon repdesel.
Ámde Ámor megboszullya
még idővel vétkedet,
majd ha véletlen feldullya
jobb nyilával mellyedet,
hogy megunván a’ sokaknak
állhatatlan lángjait,
férjhez esküdtt asszonyoknak
járni kezdgyed útait.
Kéred akkor kedvesidtül
önkényt majd a’ rabkötést,
kik ajánlott kezeidtül
megvonnyák a’ frígyütést.
Végre eggy erőtlen vénnek
hültt ölébe ütközöl,
‘s láng helyett a’ sinylő szénnek
hamva mellett fűtözöl.