Dafni! egy álmam volt, félek, ha képzelem. Kérlek fejtegesd meg. Semmiben örömem nem lehet, még tőled titkát nem érthetem tudod az álmokat fejteni reménlem.
Tsak ketten mentünk el Kastalis völgyébe öszve kapcsolt szivünk szokott örömébe, Parnassus hegyének ama szép öblébe, melly Apollót sokszor fogadja ölébe.
Még messziről láttuk a hegynek tetejét, Musák Palotájit a Templom födelét ugy tetszik Klionak hogy hangos énekét hallottuk, de még nem érthettük beszédjét.
Közelebb sétálunk: a hegy oldalába meg gyülnek a szűzek; ki ki munkájába foglalatos, izzad szép találmányába, hogy első lehessen uj tudományába.
Nézget Uranie az Egek boltyára lest hány a tsillagok jelesb tsoportyára tubusokat szegez Venus planetára nézi, a Nap körül mint jár tzirkalmára.
Klio éles szemmel minden Országokat el járván fel jegyzi a történt dolgokat nagy könyvébe irja a bajnok tsatákat Böltsek elméjéből eredett tsudákat.
Huzza Kalliope nagy száru tsizmáját, tsendesen jár alig birja láb ikráját lassu Versbe szedi Vitézek pálmáját, a Fő embereknek ditséri munkáját.
Méreti a Földet Thalia lántzokkal, kinek kinek részét jegyzi határokkal, meg tiszteli Faunnust nagy ajándékokkal a serény munkára inti szép szavakkal.
Lanthoz igazgattya Euterpe sipját, már vigan, már sirva fujja szép nótáját, tsendessen vagy frissen mozgatván tiz ujját. Kedvre változtattya a hegynek unalmát.
Koholván Erato félénk szerelmeket, ujitya bús szivén a tágos sebeket, képzel gyanusága tsalárd ‘s hiv sziveket, gyötrödik, nem tudgya, hol talál hiveket.
Koronis Fiát is láttuk a seregben, kinek egy beteg szüz nyugszik kebelében, orvosló vizeket önt belső részében fojtya betegsége okát tüdejében.
Négy őrzője vagyon e gyülekezetnek oroszlány strásája az egyik szegletnek ott egy galamb vigyáz, amott a méheknek serege, itt tüze egy eleven szivnek.
Elmenünk alattok: az emlitett völgybe sietünk, testünket le tesszük a fübe innen nézgetünk fel, a hegy tetejébe láttyuk Apollot is Musák közepébe.
Estvelig nézhettük e Népnek munkáit, hallhattuk Erato szomoru notáit. A nap hogy el mene, le vonnya tsizmáit Kalliope, kéri kiki paripáit.
Azomba kettőnket el lep a setétség, meg kerit orozva a kedves tsendesség, Zefirus is ama nyári gyönyörüség jön, szalad előle ortzánkról a hévség.
Egy máshoz fordulunk nyittyuk ajakinkat el beszélljük hajdan történt dolgainkat, ezekből eredett nagy vigasságinkat, vagy szivet emésztő régi fájdalminkat.
Az utánn a hadi Emberek erköltsét kezdjük emlegetni ‘s azok Vitézségét, kik édes Hazájuk dühös ellenségét kardal vagy elmével törték merészségét.
Számlálgatjuk éppen a Világ Böltseit, ditsérjük ezeknek számtalan könyveit, a midőn szép Febe sátora petzkeit ki üti ‘s fel nyittya fénnyel telt szemeit.
Szépen világosit fel derült homloka, mert a nap fénnyével tellyes lett ajjaka. Már egyszer a Naptól megégett oldala azért reszked teste, ‘s rebeg halvány álla.
Szemünkbe tün ujra teteje Pindusnak láttyuk a mezőkön tüzét Silvanusnak, tanyáit az erdő szélén Diannának bátran nézzük Lunát méllyében egy kutnak.
Kedvünk is megujjul: Éjjeli verseket éneklünk ‘s be töltyük hangal az Egeket fel serken az Echo, hallja az Éneket álmossan kettözi a szó végezetet.
Ki fogyván a Versből Pallasnak kintseit (e völgyben rejti el Minerva könyveit) forgattyuk, meg látván Máronak Verseit, uj énekkel töltyük Pindusnak erdeit.
De jaj! alig mondunk négy rendet könyvéből, ime! két Satirus, ki-üt Pán völgyéből az egyiknek szikrák hullanak szeméből haragos tüz lángol feje tetejéből.
Ez nyilván szolgája vala az elsőnek, ki szebb szelidségét mutatá képének. De még is haraggal szalada a Völgynek, hol mi most áldoztunk éneket az Éjjnek.
Elszaladtam. De te Dafni! merészséggel ellene megfordulsz ki vont fegyvereddel, magad meg szóllittod ‘s igy bátor sziveddel meg rettentvén szivét, birsz ellenségeddel.
Megindul utánnam, elhagyván tégedet szalad ‘s morgásával tölti a berkeket, eltünök, választván titkos ösvényeket adott a félelem sebes lépéseket.
Erdőn tul megállván hallottam beszédjét, még ti: ugymond: Pánnak elfáradt tselédjét álomtul fosztjátok? egész nap ekéjét tolja, ‘s miattatok ne nyugtassa testét?
Köszönd, hogy idején elszaladtál. Vérem meghült bennem Dafni! leroskodott testem, elfáradt álmomban már minden tetemem ágyomat áztatta sürü verittékem.
Már fel is serkentem, még sem megy el bajom ujra félek, hogy ha róla gondolkodom. Kérlek Dafni! mond meg mit jelent az álom oh! ha rosz jelenség, melly nagy lészen károm.
Cookies on Poetry Cove