Most o! Mariane! halálodnak
éneklek egy odátskát,
ha zokogásim bús hangomnak
el nem borittyák folyását.
Mennél édessebb volt szerelmed,
annál nagyobb most gyötrelmem!
Elöttem van naponkint képed
‘s naponkint meg-újjúl sebem.
Ah! látlak sokszor, mint feküdtél
hideg veréttékedben,
erőt magadnak hogy gyüjtöttél,
hogy el-bútsúzhass ölemben.
O! mint könyveztél esetemre,
gyászos búmat mint sajnáltad.
Ne sirj! ne sirj! ez kétszerezve
volt hozzám utolsó szavad.
Eszembe jön, mint sétálgattál
vélem a’ ligetekbe
‘s ha el-mentem, mint szomorkodtál
viszsza kivánván öledbe!
Mint örültél, ha meg-érkeztem
kérvén, hogy maradjak nálad,
ah! most is kész halálra szivem
hogy legyek örökké nálad.