Ritka már Laurám! az erős barátság,
melly magát nyilván az Igazhoz adgya,
és az Ártatlant az erőszak ellen
védeni merje.
Bátran üldözhet fene rágalommal
a’ bilincs nélkül dühödő Ravaszság,
míg gonosz nyelvénn az előbb Igaznak
híre ki nem hal.
‘S a’ botor község örömest nyomozván
a’ törött ösvényt, viszi a’ gyalázást
harsogó szóval, ‘s az esékeny árvát
ujra lemarja.
Dölfös orczával nevet a’ Kevélység
a’ levert jóknak zokogó siralmin,
‘s durva bosszúját, valamerre láthat,
büntelen űzi.
A’ nyalánk Lelkek’ csapodár csatája,
melly alakjának jeladó szavára
eggy mosolygásért sükeres baráttyát
kész letapodni,
tapsoló kézzel helyesíti estét
a’ nemes szívnek, ‘s azalatt, hogy undok
hírgyalázóknak foga köztt vonaglik,
gúnnyal epeszti.
Óh! ki tarthasson tehetős erővel
vagy nagyobb rossznak veszedelme nélkül
a’ nagy Erkölcsért diadalmas ellent
ennyi Gonosznak?
Elfajultt népét keseredve nézvén
a’ kevés Jámbor, siralom szögében
szánnya bajtársát ‘s legazoltt nevének
csak könyet áldoz!