Én ki a’ hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívből ‘s keseredve nézem
a’ hegyes vassal ledöfött baromnak
szertelen estét;
én, ki a’ bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
szokta ragadni;
én, ki Laurának nevető szemétől,
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
verseket írjak?
Hogyha földgyébül kiszakasztod a’ fát,
avvagy a’ pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént ‘s lekonyúl amannak
zöld csemetéje.
Képe Laurámnak ‘s eleven szerelme,
a’ mit a’ sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e’ homályos
szögbe taszított.
‘S téged, óh Képzet! ki sem irt eszemből
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel
szüntelen ujjúlsz.
Légy tehát nékem te magam hevítőm,
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
‘s nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
hajdani kedvét.
Láttya majd ebbül maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a’ barátságnak kötelével engem
Laura felemhez.
És ha rózsákat szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem’ nevének
fogja köszönni!