Koridonhoz.

Hasztalan ostromlod felséges igéretek által hódíthatatlan szívemet, furcsa eszű Koridon! A’ mit az esdeklő szeretők nagy tűzzel igérnek,

azt győzedelmes férjeink a’ lakadalmak utánn többnyire hűltt vérrel jobb esztendőkre halasztyák. Módatlan esküvésidet,

hogy soha semmi eset hű tüzedet hozzám nem fogja eloltani, még élsz, csak puszta szóknak ösmerem. Önnmaga sem hiszi azt,

a’ mit előnkbe terít, ki hitelt érdemleni nem mer eskütlen állításival. Hogy felemészti beteg szívedet a’ keserű bánat, ha továbbra halasztom

viszontagolni lángjait, szüntelen’ emlegeted. Én pedig, óh Koridon! csak képmutatásnak itélem a’ legkesergőbb bánatot,

melly szomorú panaszit válogatott szókkal folyvást el tudgya beszéllni. Dagadni látom mellyedet, mint mikor a’ vizekenn

domborodik ‘s meg vissza lapúl minduntalan’ a’ hab; szerelmes orczád megpirúl, csüggedező szemeid fénylenek a’ tűztűl, melly benned forrani látszik;

‘s ez éppen, a’ mit nyíltt eszem rettenetesnek itél. A’ lobogó lángnak dühödő tüze messze kicsapván, csak gyújt, emészt, és eltünik.

Én Eleket szeretem. Nem fogad ő semmit; tüzeit nem festi előmbe szóval; szerelme nem heves; nem panaszollya baját;

‘s áh! Koridon, sebeit duplán kell érzeni annak, kinek keserve szótalan. Ollyan az én Elekem, mint a’ néma Szegény, ki baját nem tudgya előnkbe

hangos panasszal festeni, ‘s nyögve mutattya sebét a’ könyörű Szívnek, melly tán melléje vetődik, még fürge nyelvű társai

szánakodásra veszik a’ legkegyetlenebb fösvényt kéréseik által. A’ gyenge szívű Útazó láttya vajudni amazt

dupla keserve alatt, ‘s önnkint kétannyi adóval, mint más Szegénynek nyújtogat, megtömi árva kezét.