Ammint barna szemöldökit
Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét
átilletve magasztalod,
jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet
a’ szív! Meghalványodik
töstént arczolatom, háborodott eszem
elhágy; nedvesedik szemem,
‘s gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is,
árúllyák fene lángomot.
Égek, nem tagadom, fényes üszög gyanánt
égek, Kedvesem! akkor is,
még zög Dámon utánn nyájasan esdekelsz,
‘s bimbózó bizodalmamot
büszkén megtapodod. Jaj! ne halaszd tovább
eljegyzésemet! Ő soha
állandó szeretőd nem lehet; őneki
Dóris mindene. Boldogok,
kiknek szent kötelek szívhabozásikot
végzik, ‘s kiknek az eggy halál
hosszas kéjek utánn oltya szerelmeket.