Óh! e’ forrásnak partya mellett
andalgott sokszor Pásztorom!
Gyöngyhabja, melly szelíden tsörgött!
ha rá mosolygott Dámonom.
Itt voltak eggyütt zöld tanyáink;
amott tartottunk aklokat;
e’ réten jártak nyájatskáink,
e’ dombon nyírtuk gyapjokat.
Ő volt egyetlen bodogságom:
ő bírta jámbor szívemet.
Ő értte, Ég a’ bizonyságom!
od’ adtam volna éltemet.
Még hajnaltájban, tsendes dallal,
megjártam berkünk’ réttyeit;
‘s megszedtem néki gondos újjal
Flórának legszebb kintseit.
Orozva ültem oldalához,
ha fél mosolygva szunnyadott:
‘s ha tsókkal értem homlokához,
véletlen’ ő is meglopott.
Hogy egyszer tettetett haraggal
elvontam tőlle képemet;
áh! melly keserves háborgással
kérlelte tsalfa szívemet!
Szerelme bádgyadó szemében
melly bájos tűzzel tsillogott!
‘S melly boldog voltam, míg ölében
szép énekével múlatott.
De óh! e’ tsalfa boldogságok
egyszerre múlni kezdenek,
mint nyáronn a’ megértt virágok,
mellyekre hővek estenek.
Dórisnak látszik hízelkedni,
‘s pirúlva futtya színemet!
Hitetlen! jőjj tsak engesztelni!
Meg nem botsátom vétkedet.
De vallon szívem’ rejtekéből
mit érzek felfel habzani? --
Eggy hő könyetske jő szememből;
‘s mellyemre látom görgeni.
Jőjj vissza, Dámon! engesztelni;
ne fusd pirúlva színemet.
Eggy illy könyetske azt igéri,
hogy megbotsátom vétkedet.